A szívembe rajzoltalak...

Csak az enyém vagy és mégsem,
s habár fogva nem tartalak.
Hunyt szemmel álmodlak ébren...
nem rabnak, mégis magamnak,
a szívembe rajzoltalak.

Élethű kép, nem lát így más,
minden részlet mélyről fakad.
Hagyom, hogy röpülj! Nincs tiltás,
mert így akarlak, szabadnak...
a szívembe rajzoltalak.

Most messze jársz, s én engedem.
Addig érezlek, hallgatlak,
míg a dobbanás eleven.
Te tudod, hogy visszavárlak...
a szívembe rajzoltalak.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Ámbra

Nem bírja a cet.

A gyomra kínja.

Nem emésztett gond?

Tenger sodorja.

Lebeg a vízen,

felszínen bűze.

Frissen, feketén

lehet elűzne.

Szikkasztja a nap,

s a lég varázsa,

mint viaszdarab,

 illatos ámbra.

Alkony

Ilona Zagyi Gáborné

Bukott?

Keresett átjárók,
szegletek, folyosók,
tű a szénakazalban.

Egérúthoz járna
sosem látott szárnya.
Tán elveszett, bontatlan.

Montázsol és mixel,
de kevés a pixel...
pillanatkép viharban.

Fény vetül titkára
s a vetített ábra,
nem ívelő diagram.

Lépése a mérték,
csak sántít a lépték.
s a csapda elcsattan.

Ha suttog vagy tombol,
látod amit gondol,
ripacs a színdarabban.

Életrajz szokatlan,
csak is tőszavakban,
s amit ír, olvasatlan.

Homályos a kékség,
menedék a mélység,
de a völgy nem lakatlan.

Puha sálat készít,
megszépít és kékít...
érték megfoghatatlan.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Rácsodálkozás

Lelkemben a csend képlete,
de mindennap nyitok ajtót.
Ez itt a világ közepe.
Folyton nyíló, változók.

Fényben árnyék, oltják egymást,
mint sokat tévesztett adat.
Itt-ott felhő-kép szakadást
okoz élettapasztalat.

Magoncból fák. Óbesterek.
Törpék közt büszke óriások,
mint tanoncból lett mesterek.
Évül lombhullató zálog.

Még nyíló csodákat kínál
az élettölgy vigasz ága,
s mintha súgná: kell, hogy bízzál,
de megszúr bársonyvirága.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné