Szeretet

Szeretet? Egyfajta napfény,
ami szíved mélyére lát.
Ami sosem ítélkezik,
előtte nincsenek hibák.

Ami néha jobban kell,
mint egy falatnyi kenyér,
Lehetsz te vagyontalan,
ha tiéd, kincseket ér.

Veled tart a pokolba,
s az édent is ismeri,
nem mindig lát tisztán,
de jó szándék vezeti.

Nem tanítják sehol sem
szeretni hogyan, miért.
Benned..., veled születik,
akarnod kell és a tiéd.

Rabságban nem tarthatod
nem tűri a bilincseket.
A szeretet szabadságát
sem el, se meg nem veheted.

Ott van gondolatban,
szavakban, tettekben,
de ott van a csöndben,
beszédes szemekben.

Nem kér, adni szeret,
mégis, ha kap hálás.
Ha a szívedbe fogadod,
rád találhat az áldás...

Alkony
Zagyi Gáborné
2014. 09

Őszfestés

Megunta az erdő
zöldellő pompáját,
színekre váltja
egyhangú koronáját.

Válogat a szelíd,
meleg színek között,
aranyló sárga, barna,
s akad ritka vörös.

Nehéz döntenie,
mi áll neki jobban,
nézegeti magát a tó
tükrében titokban.

Segít neki a nap,
perzseli pirosra,
ha mégsem tetszik,
barnára szárítja.

A szél is kontárkodik,
pajkosan kócolja,
divat ma a tépett,
súgja mosolyogva.

Nagy az egyetértés,
változik a típus,
dolgoznak a művészek,
melyik a jobb stílus.

Mosolyog még a nyár,
korai a festés...
minek ez a felhajtás,
ez a nagy sietség.

Megadóan legyint,
átadom a terepet...
hűvös szellő söpöri
az utcákat, tereket.

Csodálattal nézi
a meleg színeket,
de kezd már vacogni,
nem bírja a hideget.

Kabátot ő nem vesz,
mert van ám büszkesége,
inkább a madarakkal
elmegy melegebb vidékre...

Alkony
Zagyi Gáborné
2014. 09

(Sors)Jegy ellenőrzés

Talán a vészfék volt,
hirtelen megálló,
furcsa zűrzavar,
csak egy jegyvizsgáló.

Kövér sorsellenőr
a jegyemet kéri,
gyűrött papírfecnim
gőggel méricskéli.

A kezében tartja.
szégyenlem, hogy kopott,
ám van néhány foltja
amit megmosolyog.

Ráncolja homlokát,
meg-megforgatja.
Szánakozón rám néz...
Mit olvashat rajta?

Pecsétet lehel rá
nagylelkűn, kegyesen,
egy ideig érvényes...
csak ideiglenesen.

Sípszó, zakatolás,
békés, zöld jelzőfény,
most látom, ahol ülök
lekapcsolt szerelvény...

Alkony
Zagyi Gáborné

Rád figyelek...

Csak a sorsomat játszom,
aki bújt, aki nem, megyek.
Hallod a szívverésem?
Hol veszett, hol egyenletes.

Van, hogy erősnek látszom,
míg álmaim törékenyek,
de rész vagyok lelkedben
hol időnként megpihenek.

Simul szeretet, féltés,
lángjából félre is teszek,
erőt ad az egyensúly,
hiszek neked, rád figyelek.

Becsülök békét, csöndet,
de, ha kell kiáltás leszek!!
Egy visszhang a szélben,
aki bújt, aki nem, megyek.

Alkony
Zagyi Gáborné

Unokám mosolya

Kacaj, amely
tisztán csengő,
lelkem fénye
élénkülő.

Édes gyöngyöm,
kicsi szívem,
nevetésed
csengő kincsem.

Minden mosoly
őrzött emlék,
értékeim
átszínezték.

Ajándék vagy,
különleges,
értelmet kap
tökéletes.

Nagymama kor
élet keret.
Feldíszíti,
szereteted.

Alkony
Zagyi Gáborné

Szökik a nyár?

Acélos zord felhők,
szürke árnyalatok.
Szűnni nem akarón
takarják a napot.

Már a végét járja ,
szökik tán a nyár?
Rozsdásodó színek,
tarkuló folyondár.

Őszre emlékeztet a
készülő színköntös.
Most párás ködben úszik,
a megtépett gyümölcsös.

A hangulat szomorkás,
lepkék sem röpködnek,
az eső is szemerkél,
a madarak csöndesek...

A szél most még óvatos,
csak szelíden simogat,
de sokszor bevadulva
fésüli a lombokat.

Korai még siratni,
hisz még a nyár itt van,
csak megpihen kicsit,
ilyenkor augusztusban...

Alkony
Zagyi Gáborné
2014. 08 08

Tovább...

Azt mondod belefáradtál,
értelmetlennek kiáltod.
Halkan becsukod az ajtót,
a szűkölő esélyre zárod.

Szinte kétségbeesetten,
csak megfelelni akarnál.
Azt érzed nem ért senki,
hogy magadra maradtál.

Érzed a mélységet,
sok benned a kérdés,
de nem felel senki,
hiányzik a megértés.

Fárasztanak a falak,
a sok előítélet.
Miért kell örökké
bizonyítanod néked.

A padló kövét nézed,
a kockákat számolod,
neked itt is, így is jó,
de csak magadat áltatod.

Nem vagy te rosszabb másnál,
össze kell magad szedni.
Felejtsd el a bíráid,
a te életed nem érzi senki.

Használd a makacsságod
most saját érdekedben,
és, ha már megpihentél,
menj tovább, felemelt fejjel!!

Alkony
Zagyi Gáborné
2014. 08. 03

Egy pillanat

Megállt, hogy összeszedje
zilált gondolatait...,
megfordult, hátranézett,
látta élete szilánkjait.

Nem érzett fájdalmat,
nem sírt a tegnapért.
Hullott elég könnye,
most már nincs miért.

A vádló kesergés,
tettekért hiába,
hite és akarata,
most élete lámpása.

Az ifjúság elszállt,
már a múltba veszve,
de köszön az élet,
minden reggelente...

Hálás a napfényért,
a percért, amit átél,
jobb későn mint soha,
súgja az őszi szél.

Alkony
Zagyi Gáborné
2014. 08.

Boldog varázslat

Éltet ez a varázslat,
kedves a szívednek.
Mindent átértékel,
ha érzed: szeretnek.

Melegebben süt a nap,
szebbek a virágok,
színesebbnek látod
az egész világot.

Vakmerőbben éled,
a kapott pillanatot,
úgy érzed a csillag
az égen neked ragyog.

Még a felhőkben is
van valami szép,
mert nem a te könnyed ,
hull, ha sír az ég..

A fájdalom sem kínzó,
az érzés gyógyít...,
nem talált fel senki
hasonló gyógyírt.

Nem rémít a hideg,
mert a véred forró,
nem betegít a láz,
csak egy édes takaró...

Jövőt fest az együtt
szó, nem hagy magadra.
Hűséges a szerelem,
ha elkísér utadra.

Alkony
Zagyi Gáborné

Szívem csücske

Bűbájos teremtés, okos,
kicsi cserfes,
mindent meg tud magyarázni,
csak ritkán türelmes.
Minden most kell, azonnal,
nincs ideje várni,
túl sok az ismeretlen még,
utána kell járni.
Mindig nagyon siet, szalad,
ülni alig látom.
Kerget tücsköt, bogarakat,
bújócskát játszom.
Rettentően sok a dolga,
alig bírom szusszal.
Nehéz lépést tartani,
fájó lábaimmal.
Mégis boldogan lépem
a sürgető ütemet,
mert a szívem csücske,
ez az édes kisgyerek...

Alkony
Zagyi Gáborné

Ég felé nyúló ágak...

Sehol-semmi légvár felhők felett...
életfa ága furcsán megnyesett.
A mű megoldatlan, kényszeredett,
álom és valóság között rekedt.

Lombja pókfonállal átszőtt idill,
szakad, foszlik, a sablon kész. Stabil.
Előírt fejlődési szakaszok,
esélyekkel varrt, sűrűn foltozott.

Múlik, gyógyul a láz, igazodik,
szomja behódol, cserepesedik.
Napszítta, elhasznált emlékezet.
Változó évszak..., nincs új fejezet?

Százszor, ezerszer átöltöztetett
szabály, forma csak a megengedett.
Féltve őrzött klisé megörökölt,
elő árverezett megtett mérföld.

Készen kapott, kezelt terápia,
testébe zárt klausztrofóbia.
Iszony, ami sűrűn túlpörgetett,
mérgezett lenne, veleszületett?

Miért kellene másnak látszódni,
hiszen csak azt lükteti: vágyódni.
Míg magas fokon képződnek hibák,
hiszi, hogy létezik az a világ...

Eszményit, üvegszerűt festeget,
utópiáról akril képeket.
Ég felé nyúló ágon képzelet...
Sehol-semmi légvár felhők felett..

Alkony
Zagyi Gáborné

Mitől más...

Szinte minden ugyanaz,
és mégis annyira más,
az emlék torz változat,
miért gyötrő villanás.

Valami megváltozott,
A fű, a fa, a virág
tán más színeket kapott,
mitől más most a világ?

Kínját feledi a test,
csodál mindent, ami él,
látja, mi a lényeges,
az élet másképp mesél.

Hangok, képek, rét, erdő,
csupa-csupa létezés,
A nap, a felhő a szél,
hallható a lélegzés.

Kutatom a nyitját, hív,
hogy mitől kékebb a kék.
Mohón, lázzal ver a szív;
min-dent, min-dent látni még.

Most mitől más az értelem,
hisz csillan ezüst, reszkető...
Vállamon int a türelem;
figyeld..., itt pihen az idő...

Alkony
Zagyi Gáborné

Mégis...

Lépések, amiket 
soha meg nem léptünk,
tettek, amiket
soha meg nem tettünk.

Dallamok, amiket
sosem dúdoltunk,
Szavak, amiket,
soha ki nem mondtunk.

Sóhajok, amiket
álmainkban őrzünk,
félelmek, amiket
magunk teremtünk.

Küzdelmek, amiket
örökre feladtunk,
kudarcok, amiket
könnyekbe áztattunk.

Veszteségek, amiket
mélybe eltemettünk,
lemondások, amiket
néha felélesztünk.

Mégis...

Lendület, ami hajt
míg áramlik a vérünk,
akarat, ami űz,
mert csak egyszer élünk...

Alkony
Zagyi Gáborné

Visszatükröződés...

Száradó lelkemen
szegényes vétkeim,
súgom mit üt szívem,
szétszórom titkaim.

Őszinteség, lélektükör,
nem gyötör, csak kellő mélység.
Gyöngeség, nem véd, összetör,
amit látok védtelenség...

A felszínen jellemhibák,
felvállalt tettek, vágy, imák.
Tisztán látom magam, s fonák,
háttérben lapuló simák.

Bűntelenek, okosak, szépek,
ítészek, tanult jóságosak...
Csak áldás, amit rájuk kérek,
s szárnyakat is az angyaloknak...

Alkony
Zagyi Gáborné

A csend völgye...

Most nem számolok lépést, sem ütemet,
nincs más ritmus; szívverés, s lélegzetem.
Elszürkült gyöngy a szó záloga,
nem mossa könny, csiszolja ígéretem.

Újjászületik kőbe vésett vigasz,
lepattanó lánc ég a pokol tűzén,
megtart a hűség perem szélén,
mint verejtékkel, tűzben hajlított acél.

Megbújok az értem verő szívben,
elhalványult csillag fel-felragyog,
bámulom az alkony csodás fényeit,
megköszönök minden napot, virradatot.

Menedék. A csend völgye otthonom,
ahol a visszhang is óv, elnémul.
Most nem számolok lépést, sem ütemet,
Talán így jó... létezni számolatlanul...

Alkony
Zagyi Gáborné

Vadon nőtt vigasz...

Vadrózsákat látok, sűrű folyondárok,
köztük vadvirágok, itt nem fog az átok.
Bódító illat, csitít, elringat.

Átfonnak hegeket borostyán-levelek,
örökzöld erezet, nem tépik tövisek.
Napfénnyel átszőtt vigasz vadon nőtt.

Burjánzó hajtások, itt nincs rejtély, zálog.
Csekély, mégis hatalmas, fölöttem áll, irgalmas...
Lépek, semmi nem tiltja, a csend örökké nyitva...

Alkony
Zagyi Gáborné

Értékrendfonák...

Elpazarolt, örökölt életstílus,
hol csomókban kuszálódnak szálak,
törékeny, örvénylő elméletek
egymást gúnyolják, uralkodnának.

Áhítattal megbámult korlátok,
márvány oszlopok, csodás erezet,
az irigyelt gőg példaértékű
mert, ami drága csak is jó lehet...

Savanyú szőlő szlogenek között,
fázik és éhezik a boldogság,
lepréselt négylevelű lóhere
a falon, édes-bús szánakozás.

Bekeretezett vágyak jó helyen,
elfogadás mellé csomagolva,
meszesedett önérzet a padlón
bár naponta végigsimogatva.

Szeretetfüggő lélek kincsei
egy kialakult értékrendfonák,
ahol mégis van tökéletesség,
s nem számít, hogy a lakás hány szobás.

Ajándék pillanatok, mit érezni,
érteni kell, nem bizonyítani,
s, ha a jó Isten is úgy akarja
talán marad idő kibontani...

Alkony
Zagyi Gáborné

Üzenet a szemedben /Ha a gyermek felnőtt/

Hiányát érzem
annak a tükörnek,
melyben magam látom,
de téged érezlek...

Nincsenek titkok,
mind oda van írva,
tagadod a bánatod,
de szemed elsírja.

Hiába is kímélsz,
a féltésem ráérez,
pillantásod válaszol,
ha a szívem kérdez.

Rejtvényedben egyszerű,
a megoldások kulcsa,
a szem a lélek tükre,
mit érzel, oda van írva.

Elárul a pillanat,
akármit is takar,
legyen az vidámság
vagy emésztő zűrzavar...

Ha mosolyt látok benne,
vagy a siker csillog,
megnyugszik az érverésem,
s veled együtt boldog.

Tudom az élet rendjét,
a gyermekem felnőtt,
s egyre többet látok
szemed íriszében felhőt.

Hiányzik a szempár,
fényképedet nézem,
az akkori érzéseket,
most is felidézem.

Ritkábban olvasom
lelked üzeneteit,
de álmaimban ott vagy,
látom arcvonásaid...

Alkony
Zagyi Gáborné