Felhők között...

Egy vár a ködben a felhők között,
gomolygó térben, fák, s hegyek fölött.
Megáll az idő, egy pillanatra,
tán érinthető... Megszólít titka.

Nézd! Égig érnek a romos falak,
mohás sokszögek még visszhangzanak.
Mint inas lidérc, belakja a szél,
a múltról suttog, mesél és mesél...

Fotó: Tar Róbert - Somoskői vár

Alkony
Icus Zagyi Gáborné

Ami erősebb...

Kárhozat jár szabadon,
a múltra hangolódva,
a jelennel fonódna.
Simulna, de nem hagyom.

Eseng, fogadjam vissza,
kell árva lélek könnye,
nélküle összetörne.
Minden cseppre vigyázna...

A mosolyom a gyásza,
édes örvénye űzi.
Szándékát kicsipkézi,
a szívem dobbanása.

Alkony
Zagyi Gáborné

Hinni benne...

Elringat bánat szélcsendben,
míg őrzöd a szótlan vágyat.
Kiszárad láztól, békésen
tűri, de valóra válhat...
Hol csak képzelet beszédes,
mit ér zaja vízesésnek,
ha nem látod, hogyan érted?
Lemondásra ellenméreg...
Kell, hinni azt, hogy több jutott.
Önmagát gyógyítja lélek,
míg nem kérges a szívburok.
Vágy hangját feledni vétek.

Alkony
Zagyi Gáborné

Adventi gondolat...

Tudunk várni arra, aki szeret,
szíveket öltöztet a viszonzás.
Kapocs, mi két világ között rekedt,
hittel épült híd. Összetartozás.

Öröklétű a jó és rossz fölött,
edződött pilléreken tapaszok,
gyógyult hegek ott, ahol eltörött,
ötvözött titok, fénylő csillagok.

Sürgés-forgás, lobban gyertyák lángja,
hisz az angyalokban, aki gyújtja.
Nincs új ima. Szíve dobbanása.
Ünneplőt húz örök kívánsága.

Boldognak lássa azt, akit szeret,
az a híd sokáig álljon büszkén,
s mindig legyen út mi haza vezet.
Minden napra jusson öröm, s remény.

Fagyos téli éjben egy égi jel.
Üzenet a csillagfényű csendben.
Félelmein túl, hisz még emberben
Isten küldötte. Vándor megpihen.

Alkony
Zagyi Gáborné

Elpusztíthatatlan...

Túl sokat látott. Sír a szél.
Meséje megannyi sötét
szilánkként robban szerteszét.
Megfagy ima égő tűznél...

Kéz rakja. Ártani akar,
s míg a füstje könnyeket csal,
koccint széles vigyorral.
Ördöggel. Keserű pohárral.

Nincs szánalom. Irgalmatlan.
Kénköves lehelet pusztít.
Nem érti, fél, aki épít,
értelmet keres káoszban.

Törmeléket seper gyásza,
fohásza száll. Ember bízik,
s a hamuban újra nyílik,
hitének örök virága.

Alkony
Zagyi Gáborné

Bűvös játék

Apró gyöngyöket
rakott az ágakra,
a dermesztő reggel...

A tél mágiája:
csillanó ékkövek,
olvadó csöppekkel...

Mintha siratnák,
csupaszságukat a fák,
szomorú könnyekkel...

...ám csak éledő napfény
játszik szelíden,
túlhűlt ködcseppekkel.

Alkony
Zagyi Gáborné

Eltorzult szemlélet...

Látom és érzem, mégis képtelen,
egy elmosódott, zavaros torzó.
Világra anya szülte bűntelen,
hogy legyen hatalmas, alkotó.

Kapott lehetősége végtelen,
mely sziporkázó, vágytól duzzadó.
Teremtő képesség, éber értelem,
egymás erejéből táplálkozó.

Mégis, amit alkot miért idegen?
Miért hullik szét összetartozó?
Miért bálványozott a becstelen,
miért vadul el szelíd és a jó...?

Nyugalmat, békét koldul védtelen.
Arcába mosolyog, mert becsapható,
míg trónol megtört büszkeségeken,
felépült világa kápráztató...

Gőgje válogat egyéniségben,
süllyesztőbe kerül nem alkuvó,
egyre többen tűnnek el mélyében,
az emberség lassan csak átutazó...

Alkony
Zagyi Gáborné

Csak azért is ...

Csak azért is!
Mondom, súgom, kiáltom,
amíg itt vagyok, amíg élem
az édes-keserű világom...

Csak azért is!
Érted, miattuk, magamért,
ha hallod hangom, kárpótol
a ki nem mondott szavakért...

Csak azért is!
Nevetek, mosolygok, jajongok,
keveredik panasz és öröm,
könnyet ne várj, már sírni nem tudok...

Csak azért is!
Amíg látok, érzek, akarok,
hangot, képet, érzést, csöndet,
magamhoz ölelem, amit kapok, ...

Csak azért is!
Mert lásd önző nem vagyok,
csekély jussom, mi részem,
reményeimből adok egy darabot...

Alkony
Zagyi Gáborné

És tovább...

Pengeélen táncol,
terheit cipelve,
hisz, ha úgy tehetne,
mintha ott sem lenne.

Meddig halmozhatja,
egyensúlyt vesztve,
folyton a lépést,
ütemet keresve...

Nem válhat köddé...
Végtelen őrület...
Jó lenne megállni...,
de űzi a lélegzet.

Alkony
Zagyi Gáborné

Semmi és sehová...

Monoton kattogás. Örökölt véna?
Lecserélné rongyait a megszokott.
Mit levesz, szépen összehajtogatott,
hisz kell még szégyene, de vádja néma.

Jóképű méltóság, jólfésült szigor.
Itt a csend egy egyszerű parancsféle,
ahol ünneplőt húz torzult arcéle,
alázatban, mosollyá éledt szobor.

Rossz és jó között, mint semmi vacog.
Múlt és jövő között rekedt sehová.
Rétegek között vált hálás adóssá,
de belül még ordít az : Itt vagyok!!

Alkony
Zagyi Gáborné

Voltam, s vagyok...

Voltam becézés
eltanult lépés,
szerkesztett mondat,
halmozott kérdés.

Voltam vágyódás,
cél és utazás,
megszakadt álom,
képlékeny vászon.

Voltam szárnyalás,
mélybe zuhanás,
túlzott tanulság,
múlandó vakság

Voltam tévedés
egyszerű, békés,
kétely a hitben,
fohász lélekben.

Vagyok a válasz,
döntésem támasz,
öntörvény, létezés...
vagyok, önbecsülés.

Alkony
Zagyi Gáborné

Apró lábnyom...

Nincsen maszkom, csak a valódi arcom,
a lélekrajzomban nincsenek kódok. 
Kilógok a sorból? Apró a lábnyom,
nem is játszom, szerencsét sem jósolok.

A lányos stílusom még kicsit kócos,
morcos ébredésem délig dúdolom.
Panaszom átlagos, egyolvasásos,
mint szappanopera a mozivásznon.

Keserű-méz bölcsesség nem idegen,
feketelevesnek ízét ismerem,
de amíg  szivárvány színeit festem,
veszteség is apad a lyukas zsebben.

Becsapnak, mégis hiszek a szavaknak.
Javított defekt. Az effekt én vagyok.
Kis kapu nyílik. A nagyok vonzanak,
egy rozsdás sors kulcs a zárban elforog...

Alkony
Zagyi Gáborné

Adventi koszorú készítése

Ne menj messzire, kincset rejt
erdők, mezők tágas színtere,
fenyőág, magyal, toboz, moha,
makk, mogyoró, van itt piros csipke.

E sok értékes színes kincstől,
szépül most adventi koszorú,
míg készül, vággyal telik szíved,
az otthon békéje fenyőillatú...

Három színkompozíciója, zöld, piros
sárga-arany, sokat sejtető alkotás...
a zöld a termés, a piros az élet,
a sárga-arany a fény, igéző parázs...

Jöhet hozzá különös illatkavalkád,
babérlevél, csillagánizs, szegfűszeg,
s a fahéj megszokott harmóniája, az
ünnepi hangulattal összeölelkeznek...

Végül a négy gyertya a koszorú éke,
adventi vasárnapok angyalait várja,
a hit, remény, szeretet, öröm,
hírnökeit otthonában szívesen látja...

Lágyan körülleng az ünnep szelleme,
megérinti lelkedet a várakozás,
betölti szívedet a szeretet,
az igazi öröm, a karácsonyi varázs...

Alkony
Zagyi Gáborné
2014.nov

A kilátó tetejére...

Honnan jöttem, hová tartok?
Lépcsőfokok föl. Lift is jár.
Nem vár. Folyton lemaradok.
Tanulópénz. Kassza bezár.
Már nem rohanok. Csavarok
a térdben, nemesfém érdem.
Elérem, amit akarok...
Feljutok egyszer, ígérem.

Alkony

Zagyi Gáborné

Miért éppen Alkony?

Már fiatalon rám tört
az elmúlás érzése,
már akkor rájöttem,
jóságnak nincsen jövője.
Szelíd naivságommal
hibát, hibára halmoztam,
sírva, istent kérve,
könnyes szemmel imádkoztam.

Nem volt, aki megállítson,
hogy vesztembe rohanok,
bár nyitott szemmel jártam,
nem láttam a valóságot.
Vakon, elszántan hittem,
legyőzhető a nehézség,
hogy mindenkiben lakik
valami nagyszerű érték.

Miközben magam is vágytam,
a megértő megbecsülésre,
belefáradt a szív, s az agy
a sok meg nem érdemelt ütésbe.
Későn, de rájöttem ÉLEK!
ITT vagyok! Fontos vagyok!
Nem csak fájdalom létezik,
élhetők az elfojtott álmok.

A foltozgatott sorsomra
az ajtót rázártam halkan,
bent rekedt sóhajaimat
magam mögött hagytam.
Nem hoztam el semmit,
nem kellett az emlék,
csak szívembe csomagoltam,
nem kellett más érték..

Már őszülő fejjel, de mégis
rám talált a boldogság,
a gyógyító csodás érzést az
alkonyathoz hasonlítanám.
Alkony. Mikor a nap még egyszer
fényével, mielőtt nyugovóra tér,
befesti a szürkülő tájat...
szépsége mindennel felér.

Alkony
Zagyi Gáborné
2014.május

Árnyék keringő

Két remegő lidérc
egymást átölelve,
néha karonfogva,
néha fölpörögve.

Növekvő spiritusz,
árnyéknak árnyéka,
ropják vadul táncuk,
pattogó dallamra...

Misztikus fényekben
áttetsző keringő,
az ölelkező páros
sejtelmes, lebegő...

Túlvilági lények?
Micsoda jelenés...!
Szellemvilág köszön,
démoni szereplés?

Fény derül a titokra,
a kényszerű románcra...
Filmet vetít a kandalló,
lobbanó fahasáb lángja.

Két ásványvizes palack
bámul az üvegasztalon,
fantomjaik táncolnak,
kalandoznak a falon.

Alkony
Zagyi Gáborné
2014. nov

Ébren álmodok...

Túlélő író... :)

Szemfényvesztés duplán,
s mindig jön egy hullám,
felszínen ringatja,
bódítja, nyugtatja,
míg lassan átázik
hasad, reped, mállik.
Csak egy papírhajó,
de van vigasztaló.
Utolsó szalmaszál,
tán mindenkinek jár.
Hangsúly a szerencsén
egy ki-mit-tudom-én,
győztes harsonája.
Nyeremény egy pálma
aprócska levele.
Fedele, s hitele
lakatlan szigeten.
Övé a végtelen
sóhivatal, s egek!
Palackban mű-remek.

Alkony
Icus Zagyi Gáborné