Átmesélt

Kell -e emlékeznem könnyes éjszakákra,
a félelemre, a boldogtalanságra?
A tegnapra nyíló ajtó félig csukott... 
néha még átlépek rajta, visszajutok.
Múlt... mint fekete doboz, benne áldás, átok,
a hiányzó részek, s meg nem fejtett álmok.

Az ideán elemzett rész.
Miért hasadt ott az a rés?

Út. Isten szabta rám? Nem ígért előtte.
Tudni kell választani, s mi lesz belőle?
Leckékből tanulni, ez egy olyan mese,
hogy van múltja, jelene s jövőideje.
Hamisnak hét feje, úgy mint a sárkánynak,
de csak egyetlenegy jónak, igazságnak.

Mindig nyer a szegénylegény?
Mesevilág, csak költemény.

Szívembe írt jelek, túl minden dobbanáson,
amik úgy visszhangzanak, mint a sajátom.
Téphetetlen a szál; összetart, összeköt,
részem, s rész vagyok, mit naponta köszönök!
Gyermekkori vágyról meg van még a vázlat.
Felpróbálom néha fiókból a szárnyat.

Lehet vinne föl, magasra,
távoli csúcsra. Havasra...

...ha fáradok csak gondolatokkal játszom,
melegszem, s átölelnek, amikor fázom,
de festem a szivárványt... s tudom, azt hogy szép,
hisz ilyesmit álmodtam valamikor rég.
Nem adja vissza a lázas ifjúságot,
de már mosolygok kedves... mosolygok. Látod?

Ilona Zagyi Gáborné

Kacagj, kocogj, lazíts, érints, segíts...

Jöhet reggel, éhgyomorra,
jusson idő egy mosolyra
napkeltével.
Észrevétlen széjjel szakad,
darabokra hullhat harag
nevetéssel.

Ha vakmerő, legyen nyerő!
Ütemesen. Kell az erő,
de beosztva.
Lassíts, kocogj, ha a kép torz,
szolgaságra ítél a sors,
el-elfojtva.

Elpattanhat, ha túlfeszül
ín és ideg. Beleszédül.
Lazítani.
Megóvni a törékenyet.
észre venni intő jelet,
s tanítani.

Ujjbeggyel bőrt, testet kézzel,
míg a lelket érző szívvel
érinteni.
Melengetni, hogy ha reszket.
Szenvedélyből, vágyból tűzet
éleszteni.

Meghallani kérést, imát.
Szívben nyíló, kicsiny virág,
mely hűséges.
Míg nevelik ki nem pusztul,
mindig lesz, ki el nem fordul,
emberséges.

Ilona Zagyi Gáborné

Mint egy mosoly...

Lassan fakul, mállik az ősz tarkasága.
Űzi a tél, a színekkel csínján bánik.
Takargatná mind egy színre, egyformára,
de még oly sok a szürke mi túlburjánzik.
Kell egy lepel. Csak szűzies szín e tájra,
s meg is lesz úgy hajnaltájba... szinte fénylik.
Hó-fehérség... s megcsillan a jég virága.
Temetve ősz. Ám a csipke piros! Érik,
mint egy mosoly. Huncutság a komorságra,
s érintetlen tisztaságban csipkevérig
őszt idéz a vadrózsa ág kacérsága.

Ilona Zagyi Gáborné

Számolok

A világ közepe, ahol én vagyok,
jól látni innen a holdat, a napot.
Megvilágított úton életerő.
Távot, magasságot és időt mérek.
Folyton számolok, abból, ahogy élek.
A grafikonon izom s lélekerő.

Magamhoz mérem a jót és a rosszat,
valós történet hatvány és a szorzat,
ível, de mindig jön egy hullámtörő.
Amikkel dolgozok halmozott tények,
egyszerű művelet mert átélt lényeg,
ahol sürget folyton egy időmérő.

Az egyenletben itt-ott zárójelek,
részeredményből óvok, őrizgetek.
A plusz és mínusz mindig visszatérő.
Törtek, s egészek torlódnak a sorban...
de nincs kész képlet, még túl sok titok van.
Míg le nem blokkol a fogyasztás mérő.

Ilona Zagyi Gáborné

Lelki társas (Fantázia)

Valamikor réges régen,
mikor még csak lelkek éltek.
Boldog párként és békében,
még nem voltak világrészek.

Isten egy nap úgy gondolta,
próbára kellene tenni.
A világot felosztotta,
legyen tér, legyen hol élni.

Testet adott a lelkekre,
s elvette az emlékezést.
Szabott időt az életre,
a születést, öregedést.

Ez a játék csak addig tart,
csak egyetlen élethossznyi.
Átvészelni a zűrzavart,
a másikra rá kell lelni.

Ha megtörtént visszamehet,
mennyben élhet gondtalanul.
Jutalmat kap ki így szeret,
többé már át nem alakul.

Figyelte őket a mennyből,
igazgatva amit tudott,
óvva őket bűntől, bajtól,
mégis volt, aki elbukott.

A jósága végtelen nagy,
új esélyt kap minden lélek.
Kit a teste már cserbenhagy,
új formában újra éltet.

Csak a lényeg nem változott,
megtalálni az igazit.
Széles az út, kitaposott,
őrzi a lelkek harcait.

Sok száz, vagy tán több ezer év,
míg egyszer végül sikerül.
A társasjáték véget ér,
s minden lélek visszakerül.

Ilona Zagyi Gáborné

/Csak egy mese/