Kincsem

November volt,télbeforduló,
pici szíved életre dobbant,
féltőn öleltelek magamhoz,
mit éreztem elmondhatatlan...

"Szeretlek" szóval ébresztett,
puha kezecskék érintése...
az édes kicsi somolygó arc,
szívem legféltettebb emléke...

Mindennap virág ajándékba,
hogy én milyen büszke voltam...
szinte röpültél haza hozzám
fáradtan pihegtél karomban.

A legértékesebb bizalom,
a legszebb dallam nevetésed,
a csodák világa együtt, mert
szeretted hallani a mesémet...

Pajkos csínytevő huncutságod,
mind felejthetetlen képek,
merész kis fiús csibészséged
mind emlékraktáramban élnek..

Horgásztunk a tópart csöndjében,
most is őrzöm a pillanatot...,
fülemben hallom a nevetésed
s látom, ahogyan szemed ragyog...

Voltak fájó életszakaszok,
mit feledned kéne, de őrzöd.
Arcomon érzem kicsi kezed,
ahogy könnyemet letörlöd.

Vadóc kamasz lettél, lázadó...
Százszor elsuttogott intelem.
Az aggódás megsokszorozódott,
gyermekünket félteni lételem.

A szívemből fakadó tekintet,
sokat rejtő, kisfiús mosoly,
mára felnőtté szigorodott
gondterhelté vált és komoly.

Ajándék voltál és vagy ma is
az én legértékesebb kincsem,
sodorjon az élet bármerre is,
őrzi helyed számodra a szívem...

Alkony

Fölébredt

Végre fölébredt...,
eddig fájó ábrándokban élt,
a szíve vérzett,
elérhetetlen álmokat remélt.

Míg titkokat keresett,
sötét, nehéz fellegek felett.
A pillanat elveszett
múlt lapjaira sírt könnyeket...

Hibákat boncolgatott
a tökélyről alkotott képbe,
kétszínű átkot látott
saját maga hozott ítéletébe...

Segélykiáltás volt,
lelke halódó könyörgése?
Eddig élettel dacolt,
míg felismerte ki az ellensége...

Hogy önmaga küzdőtársa,
víziói csak kirakatba valók,
lehetetlen a birtoklása
mert érezni, értékelni kell a valót...

Hiszen a láng sem érték,
csak annak, aki látja, érzi...
ki a melegét, fényét
becsüli, tiszteli, megérti...

Temérdek kincse lapul,
eltemetve mélyen a szívébe,
mennyi lehetőség virul,
a létező másodperc töredékébe...

Alkony

Élő-élettelen

Sokszor nem tudja az ember,
ha boldog, mi van birtokába...
Mint az ékkő sem, mily csodás,
megfizethetetlenül drága...

Alkony

Ki tudja...

Mondhatnánk őrültség,
szemben úszni az árral,
tán büszke vakmerőség
dacolni a kihívással.

Talán nyer, aki mer,
ki vágyik, ki szeretne,
van, hogy mellé szegődik
a nagylelkű szerencse.

Ki sosem próbálkozik,
lehet nem veszít semmit,
biztonságos zugba gyűjti
megszerzett kincseit.

Mélyről fakadó döntésekben
irányít érzelem vagy elme.
Használati utasítás, vagy
késztethet sóhaj ösztönzése...

Céltudatos vagy álmodozó
változó emberi végletek.
A jó ég tudja mi a helyes...
hogy a szív, vagy az ész vezet...

Alkony

Qpidó nyila

Kicsi volt, kövér
majdnem meztelen,
furcsán kacsintott,
ajjaj reménytelen 

Nem vettem a lapot,
mosolygott esztelen,
kezében egy nyíllal
nem volt veszélytelen.

Gondoltam eszement,
kerültem ügyesen,
szakadt a víz rólam,
szívem vert hevesen...

Elillant a bátorságom,
csak rohantam sebesen,
még láttam kezét matatni
a nyíltartó tegezen.

Feszült a húr, ahogyan
minden idegszálam,
csak el innen messze,
meg-meg rogyott lábam...

Rám lőtt a kis mocsok,
röpült a nyílvessző...,
már csak arra emlékszem
költögetnek: Ébresztő!!

Mindenütt szívecskék...
milyen szép minden...
milyen édesen jóleső
veszni e kedves ölelésben...

Alkony

Ő tudja egyedül

A legegyedibb kapcsolat,
anya és gyermeke:
TE érted...

A legmélyebbről fakadó,
legősibb kötődés,
ha RÉSZED

Míg ereiben kering,
áramlik, táplálja őt
a VÉRED...

Ő tudja csak egyedül,
milyen a szíved ott bent
,ha ÉREZ...

Alkony

Holdfényű boldogság hangos-vers

Különös ragasztó hangos-vers

Megkopott hangos-vers

Most én vigyázom hangos-vers

Holdfényű boldogság

Vakító fényben fürdik a hold,
de látod -e sötét foltjait...
a békés szelídsége mögött
érzed - e rejtélyes titkait.

Háborítatlan csöndje vonzó,
pedig fénye nem is a sajátja,
mint kapott boldogságtól tündököl,
varázslata csillagok románca.

Jussa nem mindig hiánytalan,
a pompája csak időleges...,
ragyogó sugárzása, a nap
fénylő uzsorája, de tökéletes...

Mily hasonló életvidámságom,
amitől még szívem is mosolyog.
Ha szemeteket ragyogni látom,
boldog igazán, én akkor vagyok...

(Gyermekeimhez)

Különös ragasztó

Sebeim története,
egyszerű hétköznapi.
Fölöslegesen mesélném,
tudok -e újat mondani?

Csorbuló valóságom
sok csokornyi strófa,
de szeretet a létem
pillanatragasztója...

Nélküle széthullanának,
az összetört darabok,
a hegek sem bántanak,
s ha nem is ép, erős vagyok.

A gyógyítás különleges,
hűen oda-vissza játszik,
mert ahonnan érzés fakad,
ragasztó nyom ott is látszik...

Alkony

Valóság fonákja

Gyermekként hittem
a csodák világában,
hittem az igazat
mesék tanulságában.

Regék és fabulák,
sok-sok mendemonda,
történek, históriák,
illúziókba fonva...

Végén boldogság a jó,
a nemes szívű jussa...
Elveszik az ármány
kárhozatra jutva...

Keserűen mosolyog
felnőttként az ember,
a valóság fonákja,
megtréfálja ezerszer...

Alkony

Egy búcsú margójára

Egy búcsú margójára

Élete része volt..., figyelte
meredten a távolodó alakot...,
nézte, ahogy kisétál életéből,
amint lelkéből kitép egy darabot...
Nem érzett dühöt, csak ürességet,
a kínzón fájdalmas csöndet...
Szeme sarkában reszketett, egy
árva, leheletnyi könnycsepp..

Alkony

Megkopott

Ültettem egy fát
valamikor régen,
lassan cseperedett,
kertem szegletében.

Először sínylődött,
az agyagos talajban,
de gyökeret eresztett
éledt a hajtásokban.

Először csak két ág,
majd évről évre több ,
vastagodott a törzse,
termés bújt lombok között.

Megéltünk sok nyarat,
hólepte zord teleket.
Madárdalt, lehulló lombot,
mindig jött újabb kikelet.

Óriássá nőtt azóta,
néhol elhaltak ágai.
A vihar sokszor átszabja...
nem tud fejet hajtani...

És csak múlnak az évek,
megkopunk mind a ketten,
ő korhadó fakéreg alatt,
s én e fájó, gyötrő testben...

Alkony

Ha könnyes

Ha könnyekben úszik a szemed,
függönyén át homályba lépsz, 
de, ha előbb elsírod fájó harmatát,
tisztább, érthetőbb lesz a kép... 

Alkony

Csak egy kis virág hangos-vers

A kék madár hangos-vers

Veled érez hangos-vers

Hátizsákunk Hangos-vers

Egy gyermek szemének... hangos-vers

Éledő akarat hangos-vers

Megfáradt aggódásom hangos-vers

Mindig itt leszek hangos-vers

Család hangos-vers

Apák lapjára hangos-vers

Nincs megállás?

Dühödten árad az erekben,

a vad iram fékezhetetlen,

tépné a gyönge falakat,

nem fér a szokott mederben.

Bolygatja a holtág csöndjét,

pattanásig feszül ereje,

próbálkozik újra és újra,

pusztítana..., tán itt az ideje?

Szédítő sebesség, türelem...,

a vágyódó elme könyörög...,

de hiába a riadt fohász,

irgalmatlanul tovább hömpölyög...

Alkony

Ólomsúlyú

Nem árnyakat keresek,
didergő éjszakába,
mégis rémeket űzök,
álmaim rejtett zugába...

Reményt keltő ígéret
a csillagok varázsa,
ködbe vésznek eltorzult
víziók, hajnal hasadásra.

Fagyos lehelettel ébreszt,
felráz a novemberi reggel,
ólomsúlyú alkut kötök...,
vesztegelő terheimmel...

Alkony

Most...

Ne könnyeket ejts értem,
ha egykor majd nem leszek.
Most figyelj, nézz rám...,
lássam, mosolyog a szemed...
Érezzem értelmét, hogy vagyok,
értem is dobban a szíved,
ne a síromat díszítsék...,
most öleljen szerető kezed...!!

Alkony

Kegyetlen-kegyes idő

Lábujjhegyen oson...,
sóhaj töri a csöndet.
Kínzó aggódás lapul,
sors kalapácsa koppant
közelgő ítéletet...

Töredéknyi lehelet
számol másodperceket,
nagylelkűen pislog még,
szánakozón simogat,
tekintete fájó üzenet.

Mozsárba rakott remény,
porrá zúzódó jövő...
még ajándékul kapott,
fájdalmakért cserébe
kegyes-kegyetlen idő...

Alkony

Árnyék keringő

Két remegő lidérc
egymást átölelve,
néha karonfogva,
néha fölpörögve.

Növekvő spiritusz,
árnyéknak árnyéka,
ropják vadul táncuk,
pattogó dallamra...

Misztikus fényekben
áttetsző keringő,
az ölelkező páros
sejtelmes, lebegő...

Túlvilági lények?
Micsoda jelenés...!
Szellemvilág köszön,
démoni szereplés?

Fény derül a titokra,
a kényszerű románcra...
Filmet vetít a kandalló,
lobbanó fahasáb lángja.

Két ásványvizes palack
bámul az üvegasztalon,
fantomjaik táncolnak,
kalandoznak a falon.

Alkony

Tudod -e milyen az?

Tudod -e milyen az,
könnyek nélkül sírni?
Mikor bénít a fájó, 
nem enyhíti semmi?

Tudod -e milyen az,
mikor a szád mosolyog,
de a szíved megszakad,
s orvosolni nem tudod...?

Tudod -e milyen az,
inted magad, türelem...
de üvölteni szeretnél,
s rád tapos a félelem...?

Tudod -e milyen az,
ha féltesz valakit,
közben tudod nincs esély,
a halódó élet virága
elveszti szirmait...

Alkony

Egyedül

Örvénylő tegnapok,
más cipőjét húzod.
A sajátod szorít,
belőled űz csúfot.

Messzire eldobod,
látni sem akarod,
kényszerűen űzöd
a jelent, áltatod.

Becsapod magadat,
így most tökéletes.
A borítékon nincs cím,
csak díszes bélyegek.

Vigasztal a csönded,
így senki nem bánthat,
mi egykor ösztönzött
hét lakattal zártad...

Alkony

Kisiklott történet

Mély érzések voltak...
Mára hová lettek?
Új arcot keresel
a régit elfeledted.

Azt mondtad örökké,
a harang is zúgta,
az eskü összetört
álmot összezúzva.

Vesztek a mosolyok
együtt elsírt könnyek.
Szétfoszló buborék,
kisiklott történet.

Alkony

Megfáradt aggódásom

Feszülten figyel, koncentrál
de érzem fárad ébersége...,
az elme kicsit megpihenni
vágyik, megbénít erőtlensége.

Annyi mindent átéltünk együtt,
edződtünk, kovácsolódtunk...
vajszívű gyönge lány álomtól,
indián nyárig formálódtunk.

Remegtünk féltőn gyermekekért
hosszú, lázas éjszakákon...,
fogtunk, vigyáztunk kezeket,
őriztünk mosolyt arcocskákon..

Próbáltunk óvni érző szíveket,
a muszájból fájót késleltetni,
figyeltük a lüktető dobbanást,
akartunk szép jövőt szövögetni...

Aztán újra apró lépésekért,
már őszülő érett lendülettel,
ezek édes kicsi vesződségek,
értük másképp reszket az ember.

Most még szüleimért őrlődünk,
kegyetlen vesszőfutásban,
imádság és sóhaj, alkudozás
sorssal, idővel.Hinni csodákban.

Úgy érzem, elhagy minket az erő,
mi eddig oly acélos volt, kitartó...
hűséges aggódásom, maradj még velem,
még kellesz! Kell az útmutató...

Alkony