Ugye visszajönnek a fecskék...

Ugye visszajönnek a fecskék...

Sosem jönnek titokban,
mind hangosan ficsereg,
kékesfekete frakkban,
azt hirdetik: Kikelet!!

Lyukas már a régi fészek,
de építész a fecske pár,
hozzálátnak, hamar készek,
a tapasztáshoz jó a sár.

Boldogságuk rám sugárzik,
csicsergő fecske szívügyek,
s míg megnőnek fiókáik,
fogynak kártevők és legyek.

Útra kelnek őszi széllel,
köszönetképp hálás csivit,
de tavaszra visszavárom
Isten apró szárnyasait.

Alkony
Zagyi Gáboré

Mégis nyílik...

Holnaptól jobb lesz...

A takaró emberes...

Már csak emlék nyári lenge,
elveszti erejét a zöld,
gyöngül fény, mi dédelgette,
takaróját kéri a föld.

Tarka-barka szőttes készül,
benne csersav érlelt sárga,
barna hull rendezetlenül,
de akad vöröslő foltja.

Szél simítja, gyalulgatja,
néha játszik, felhalmozza,
néhol paplan, néhol dunyha,
ha sokallja, szertefújja.

Reggel a fagy gubbaszt rajta,
s míg szunnyad a föld, rést keres,
csípne belé pusztán, pőrén,
ám takarója emberes.

Alkony
Zagyi Gáborné

Mosolyőrző...

Utóirat helyett...

Gyermeki álmai, amit összegyűjtött,
tiszta lelke tettvágy fonalára fűzött,
szavakba öntött, tűnődött, elidőzött, 
édes jövőt tervezett, sikerből gyöngyöt.

Csillagokba írt sorsban átok rejtőzött,
sötétben várt rá, s ő kezében vergődött,
küzdött, mint vad, menekült, bosszút esküdött,
de a gyönge lelke, darabokra törött.

Nem sérült mása, terhet cipelt figyelme,
űzték a "miért"-ek, nyugalmat nem lelve.
Tátongó rés, keresés a gépezetbe,
kapaszkodni, s veszni sodró őrületbe.

Semmi fizetve, van ára felejtésnek,
csak túlélni tanul, aki mindig kérdez.
Pontosan illeszkednek fogaskerekek,
nincs tengelycsere, más kotta szívverésnek.

Az idő a sebek örök nagymestere,
a lehetőség adott, s élni kell vele,
szerelem, s szeretet az élet fűszere.
Kék az ég, s széles a Jó Isten tenyere.

Alkony
Zagyi Gáborné

Szerencsétlenkedő

Betakarhatna a mázli
mint egy óriási fásli,
szemenként szedem a mákom, 
hű malacom vágóhídon.

Szerencsém is elbóklászik,
jó Fortuna vakot játszik.
Lapot oszt a gondviselés,
amit nyertem mégsem kevés.

Alkony
Zagyi Gáborné

Ennyivel beérem...

Adj nekem a szivárványból
csak egy aprócska darabot,
majd a felhők kötényéből
életre keltő harmatot.

Ébredő nap sugarából
csábításnyi gondolatot.
Messze csengő madárdalból,
hűen kitartó dallamot.

A szél küzdő erejéből,
magabiztos céltudatot,
a lángoló alkonyatból,
szívben izzó pillanatot.

Apró titkot hold fényéből,
édes-bújós varázslatot.
A csillagok igéjéből,
gondviselésnyi jóslatot.

Alkony
Zagyi Gáborné

Elveszett szavak

Mikor mindenkit vádolsz,
csak te nem vagy hibás.
Az érzésed temeted,
ne tudja senki más.

Mikor elfojtod magadba,
egyszerűbb megtagadni.
Ne sérüljön önérzeted,
könnyebb veszni hagyni.

Mennyi lemondás és
eltitkolt érzés.
Sok fölösleges fájdalom,
rossz úton tett lépés...

Mennyi elveszett szépség
ki nem mondott gondolat.
Gőgös rabságra ítélve,
örökre rejtett marad.

Néha félre kéne tenni
a féltett büszkeséget,
mert a veszteséged
emelheti a tétet.

Néha ki kell mondani,
mert a szó a bölcsebb,
senkin nem segít a
csöndben hulló könnyed.

Alkony
Zagyi Gáborné

Őrzött képek, fotók...

Egy elkapott pillanat, valami, 
amiket nem szabad felejteni,
amit muszáj megörökíteni
jövőnek, a mába megmártani.

Nem tudok időt megállítani,
fogva tartani, sem visszahozni,
lehetetlen múltat kifosztani,
a boldogságot tartósítani.

Vissza már nem hozza azt a csodát,
de szinte érzem, virág illatát,
mosoly melegét, édes bársonyát,
lecsorduló könny fájó igazát.

A nap fényét, a pajkos csínyeket,
a tél hidegét, nyári ízeket,
ölelés meghittségét, szerelmet.
Gyász mélységét, az érintéseket.

Hallom jó anyám szavát, sóhaját,
újra csendülni apám nótáját,
gyermek születését, felsírását,
kacagását, hinta nyikorgását.

Szelfik és fotók, élet képeken,
s képzelet átlép időkereten,
nem hiába óvom, őrizgetem,
újra élem, amíg emlékezem...

Alkony
Zagyi Gáborné

Csenddé fagyott...

Elcsábulsz, ha megcirógat,
pillesúlyú, légből kapott.
Színét nézed pillangónak, 
megérintett, s itt is hagyott.

Lombhullató ígéretek.
Áttetszők, ha nem őszinte.
Elillannak, törékenyek,
foltot lehelve lelkekbe.

Elolvad, ami kápráztat,
illattalan jégvirágok,
csenddé fagy a magyarázat,
miért fájnak lenyomatok.

Alkony
Zagyi Gáborné

Csak az számít...

Relét készít szeretet...

Ha dráma jön futószalagon,
torlódik értékeletlen jel,
ritmusa túllép a szavakon,
szabadon rombol lendülettel.

Sötétben ragad a pillanat,
fájdalmat őriz, ragaszkodón,
elvakít, kiöli a vágyat,
fölszárad könny alkalmazkodón.

Észrevétlen kövül érzület,
kioltva minden szikrát, lázat,
s míg lázad lélek, intő tünet,
a felejtés csak üres járat.

Remekmű? Fájdalomkirakó
gyötri, mégis rakja szüntelen.
Reménytelen sík, szürkén fakó,
elsimul a kínzó végtelen.

Elnyelné, de épülnek gátak,
benne relét készít szeretet,
szabad út remény sugarának,
ami átfest minden részletet.

Alkony
Icus Zagyi Gáborné