Késői szerelem

Kőrózsa volt, mely kezedben életre kelt.
 A rálehelt bíborszín bársonyos, finom,
mint a hozzád hajló illat...
s a holtnak hitt vágy újra vérrel telt szirom.
Ébreszt, ringat, itt marad.
Ad is és elvesz...
A belélegzett ízzel a szomjas ajkakon,
lefut az erekben a szívig szabadon...
simul a jelhez.

Zagyi G.Ilona

Repülj még...

Apró magból fakadt.
 Nőtt, táplált ágakat.
Ékes lombkoronát 
viselt az ég alatt,
s az évgyűrű korát.

Zálogát adta és vette
a tél, a tavasz, ősz, a nyár.
Fészket rakott rá két madár.
Úgy szerette... rejtegette.

Bennük gyönyörködött,
míg nőtt, erősödött.
Óvta, leste, várta.
Törött és felnyögött,
ha fagy, szél átjárta.

Búcsúzott, elköszönt a tél,
ám a dalra hiába vár,
egyedül van a kismadár,
s holt ágon ül... nincs falevél.

Sorvad, mint a bánat,
könny hiába árad.
Szikkad lent a földben,
korhad törzs, kiszárad.
Sóhajt: Repülj fölöttem!

Repülj, hagyd itt a holt teret,
tudod, mit takar a felhő.
Van otthonod, míg van erdő.
Legyen még dal... Isten veled!

Zagyi G.Ilona
Molnár Renáta rajzához íródott

Tavaszfelelős

Felébreszti maciösztön.
Nyújtózkodik. Előjöjjön?
Jól járnak a koránkelők,
süt -e a nap , lesznek felhők?

Kidugja az orra hegyét.
Figyeli az erdő csendjét.
Gondolkodik, nagyot ásít.
Visszabújok ha nem csábít.

Makacs a tél, marad a fagy?
Mit jósoljak? Jön a tavasz?
Megnézem, hogy van -e árnyék.
Brumma-brumma, kicsit várj még.

Kicsi Kincsem
Zagyi G.Ilona

Nagyapám könyve

Ahogy kezébe vette elmosolyodott...
Féltette, törölgette.
A megsárgult papír foszlott, szakadozott,
szinte még ma is érzem, mikor lapozok,
a pipájába tömött dohány illatát,
az ódon szekrényke nehéz, dohos szagát,
ahonnan elővette.

- Csak lassan, óvatosan... - súgta - türelem.
Résen légy, mert elszöknek! -
Mintha benne, lényeket őrizne nekem,
s már rám testálná, így betegen, öregen.
A szamárfüleket ki-kisimogatta,
szétcsúszott lapjait meg-megigazgatta.
- Ha hívod előjönnek.

Lebbent... pislogott a petróleum lámpa,
s árnya táncolt a falon,
mint egy felbőszült sárkány vergődő szárnya,
mely kapaszkodik föl a körszivárványba.
Forgott, csapkodott, de már csapdába esett,
s mint az a lecsavart láng, elcsendesedett
az árnyék birodalom.

Korán feladta, itt hagyta káprázatát,
de akartam volna még...
A törött lámpa nem őriz árnyékcsatát.
A vászonba töltött friss szalma illatát,
a szavai ízét... a könyvébe zártam.
Formáztam, de más az én árnyék-színházam.
Több száz volt... Más fény-játék.