Karácsony Komlóskán

Most olyan, mint egy megálmodott kép,
de valóság volt... gyerek voltam még.
Annyira emlékszem arra a télre, 
a forró, de kérges tenyerére,
ahogy melengette apró kezem
a hosszú úton, s mesélt szüntelen.
Annyi, de annyi története volt,
figyeltem rá... a vonat zakatolt.

Bámultam a tájat, a tereket,
fehér süvegű, büszke hegyeket,
s hogy ragyogott apám... - Itt születtem!
Jó volt itt élni, nagyon szerettem! -
Sietett. Csúsztam... hagytam, hogy húzzon
felfelé jeges, meredek úton.
A domb tetején fehérfalú ház,
nekem idegen volt... annyira más.

Az ajtóban felsóhajtott apám.
- Végre itthon! Itthon vagyok anyám!-
s nagymamám ölelte őt, boldogan.
- De jó már látni téged, kisfiam!-
Aztán engem is a karjába vett.
Megsimogatott, megölelgetett.
- Nagyot nőttél! Olyan rég láttalak,
hogy jössz, üzentem az angyaloknak.

Csodáltam mindent. A ház melegét,
nem láttam még sohasem kemencét,
a fejem fölött festett gerendát,
sem plafonról lógó karácsonyfát.
Efféle lócát, fából díszeket,
a régimódi ágyat, székeket...
Az asztalon gőzölgő tál, leves...
és az illat... fahéjas, fűszeres...

...hogy mik kerültek elő a sutból?
Tárgyak és történetek a múltból.
Varázslatos volt itt, ez az este.
Jöttek jelmezben egymást lökdösve,
három furcsa angyal és két öreg.
Kántáltak... más nyelven szólt a szöveg.
- A lányom magyar.- nevetett apám.
- Ruszin. Áldás.- s fordított nagymamám.

"Adjon Isten több karácsonyi estéket,
Nem oly szomorút, de örvendetesebbet,
Bort búzát eleget, holtuk után lelki üdvösséget,
Azt kívánom az egész házi népnek."

Asztalhoz ültek, kaptak borocskát,
almát, diót és mákos bobajkát.
Jókat nevettek, ugratták egymást,
kaptam tőlük egy ezüstös lámpást.
Vállamra palást, s vittek magukkal.
- Te vagy itt most a legújabb angyal.-
mamám kötött rám egy fehér kendőt,
s kántáltam velük a templom előtt.

"Karácsony estéjén szépen vigadjatok,
első órájában békében jussatok.
Valamennyi Isten házi lakosai vagytok,
Az Isten áldása maradjon rajtatok.
Legyen nektek bőven borotok,
búzátok, mennyből ékesítse aranykoronátok.
Tiszta szívemből ezt kívánom az egész házi népnek."

A  fényképed nézem... emlékezem,
olyan vagy mint az emlék. Testtelen,
de idéz e szív... s forró tenyerem.
Hűlt helyed gyermekként melengetem.

Ilona Zagyi Gáborné

"Madárház..."

Talán csak is Isten tudja, hogy mekkora,
hogy meddig zárt a test, s a lélek otthona.
Láthatatlan rács a "madárházon"
benne élek én, s madarat játszom.
Azt az ugri-bugri, apró cinkefélét,
ki gyűjt és szedeget morzsát, s mindenfélét.
A kapott szárnya magasba viszi,
féli a telet, de átvészeli.

Keringő veszélyek, kíméletlen törvény,
nagy "kalitkában" egy folyton zajló örvény.
Kakukknak tetszetős a más fészke,
gyöngékre lecsap erős, mint vércse.
Károgó varjakból egy fekete sereg,
sötétül az ég is, mikor versengenek.
Gyönyörűen színes, díszes tollak.
Látványosság madárprotokollnak.

Óriási lánc, fajokból több százféle,
hol a hatalmasnak, nagyobb is az éhe.
Étekké válik feláldozható.
Túlélés... semmi gyomorforgató.
Veszejtik a hangadót öntelt karvalyok.
Uralnak eget sólymok, fölényes sasok.
Nincsen szünet, sem génmódosítás.
Örökölt sors; repülés, zuhanás.

Keselyű megérzi, hogy mikor lesz vége.
Jóllakottan ül, a tehetetlenségre.