Bent maradt szó...

A kirakatban mosolygós szmájli,
belül piheg az őszinte csend...
hogy mit érzek kell -e másnak látni.
A bent maradt szünet tiltakozó.
Üvölteni kéne... csak néhány szó...
Szakadjon fel! Kéne kiáltani...
de itt, most... csak az eső csöppent...

...ez a vihar kitörni képtelen,
s a némaságot csak te érted,
hogy a haragom miért íztelen.
Százszor keserűbb az álszent jóság,
rég felébredtem... ez a valóság!
Szeretek! Ez nyílik a lelkemen,
mi semlegesít minden mérget.

2016.08.18
Alkony

Ilona Zagyi Gáborné

Egy színfolt...

Talán túlzottan csöndes
az egy lapra tett összes...
de elmúlt a lámpaláz.
Nem számít megértik e,
napszítta szállóige,
légbuborék, semmi más...

A haragommal elszállt,
s egy színfolt élénkké vált
a napszítta feketén.
Tudom, nem szilárd alap,
de magam vagyok a hab
a hullámok tetején.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Álomkék

Sosem járt út, ahol járok,
egy különös erő emel...
tudom, hogy nincs, mégis átfog,
szédül az eleven rezgés...
oly mohók a szomjas igék
a sorvadó izomzaton.
Szabad és súlytalan...
s annyira tiszta kék,
mi furcsán zajtalan,
jó itt, még maradnék...
Fokról, fokra törik
érzem, ahogy hasad,
majd lassan szétszakad,
a végtelen időben fürdött
lepkeszárnyú kész...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Nyársirató

Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.

Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.

Megküzd gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.

Ilona Zagyi Gáborné