Nem adom...

Nem adom neked a könnyeimet,
adok helyette, vidámságot.
Nem adom neked a fájdalmamat,
adok helyette, gyógyító álmot.
Nem adom neked a kétségeimet,
adok helyette, biztonságot.
Nem adom neked a félelmeimet,
adok helyette, bátorságot.
Nem adom neked a küzdelmemet,
adok helyette, vakmerőséget.
Nem adom neked a bűneimet,
adok helyette, bölcsességet.
Nem adom neked a kudarcaimat,
adok helyette, sikereket.
Nem adom neked a beletörődésem,
adok helyette, reményeket.
Nem adom neked a bánatomat,
adok helyette, szeretetet
Nem adom neked a csalódásom,
adok helyette, erős hitet.

Alkony
Zagyi Gáborné

Apák lapjára

Amikor karodban tartod még,
s bár szelíden rád mosolyog,
kevés a türelmed, de jóleső
maga az érzés, az apás dolog.

Amikor mesélsz neki valamit,
a szeme kíváncsian ragyog,
majd kérdés kérdést követ,
hogy ne fogyjanak a válaszok.

Amikor együtt barkácsoltok,
kis kalapácsa ujjadon koppan,
vagy, ha vásárolni mentek, s ő
türelmetlenül toporog a sorban.

Amikor próbál csöndben lenni,
a horgásztó partján üldögélve,
vagy focilabdát rúgtok, majd
hemperegtek a fűben henyélve...

Amikor csöpp kezét megfogod,
büszkén néz fel rád a gyerek:
Ez az én apám. Milyen erős!!!
Egyszer én is ilyen nagy leszek!!!

Alkony

Zagyi Gáborné
/Fiamnak/

Ott kezdődött...

Ott kezdődött, ahol véget ért
mi nem kímélt. Elszíneződött.
Az el nem követett bűnökért
hálátlan szerep az üldözött...
A vezeklés milyen tettekért?
Hisz tavaszom gyorsan elszökött.
Felejtett, eldobott vágyakért?
Mit senki nem féltett, nem őrzött.

Már nem kerestem az ütemét,
mellém szegődött, elidőzött.
Átírt tanulságot és leckét,
mi tán ezer darabra törött...
Rám adta egyszerű békéjét,
lágyan ringatott, lenyűgözött,
szinte érintem az ég kékjét...
ahol véget ért, ott kezdődött...

Alkony
Zagyi Gáborné

Idézet tőlem :)

Kerestem-találtam

Kerestem:
Célokat, elérhetőt
tétovázó kezek,vívódás,
gyöngülő pillérek,
irányt vesztett útmutatás...

Kerestem
szelídséget, megértést.
Színtelen délibábok,
kegyetlenül rád lépő,
kétszínű hazugságok...

Kerestem
jóságot, együttérzést.
Csukott ajtók szívekben,
pöffeszkedő irigység,
ijesztő mélységben...

Kerestem
szavakat, érthetőt.
Ígéretek kecsegtetők,
áttetsző hamis képek
kínálnak nem létezőt...

Kerestem
értékeket, kincseket.
Talmi utánzott csodák...
igéző álmok színfalak mögött,
elkobzott relikviák...

Kerestem:
igazságot, őszintét.
Ez nem az a világ...,
aki mögé akar látni,
megégetheti magát...

Kerestem
hidat szakadék fölött.
Korhadó, hiányzó részek.
Félelemmel vegyült indulat,
magam fölött hozott ítélet...

Találtam
hamisítatlan értékeket,
szívemben rajzolódó erekben,
aprópénzre nem váltható
őszinte szeretetben.

Találtam
értelmet, rám ragyogó
aggódó csillogó szemekben.
Ösztönző reményeket,
szeretteim hitében...

Találtam
tapasztalt évtizedeket,
őszülő valóságban tényeket,
ha a fa törzse vastag,
az ágaknak esélye lehet...

Alkony
Zagyi Gáborné

Örökre a tiéd...

Mégis...

Lépések, amiket 
soha meg nem léptünk,
tettek, amiket
soha meg nem tettünk.

Dallamok, amiket
sosem dúdoltunk,
Szavak, amiket,
soha ki nem mondtunk.

Sóhajok, amiket
álmainkban őrzünk,
félelmek, amiket
magunk teremtünk.

Küzdelmek, amiket
örökre feladtunk,
kudarcok, amiket
könnyekbe áztattunk.

Veszteségek, amiket
mélybe eltemettünk,
lemondások, amiket
néha felélesztünk.

Mégis...

Lendület, ami hajt
míg áramlik a vérünk,
akarat, ami űz,
mert csak egyszer élünk...

Alkony
Zagyi Gáborné

Szalmavirág

... de még ringass egy kicsit,
jó ez a perzselő láz
lassan hal el, nyomot hagy...,
édes vigasz rám vigyáz....
Csitít, mégis követel,
nem az övé, de kéri...,
nincs eltitkolt fájdalom,
a szemembe néz, s érti...
Űzött lélekben óhaj,
még életre kelt imák,
szirmot bont az alkonyban
elgyötört szalmavirág...

Alkony
Zagyi Gáborné

Fölébredt

Végre fölébredt...,
eddig fájó ábrándokban élt,
a szíve vérzett,
elérhetetlen álmokat remélt.

Míg titkokat keresett,
sötét, nehéz fellegek felett.
A pillanat elveszett
múlt lapjaira sírt könnyeket...

Hibákat boncolgatott
a tökélyről alkotott képbe,
kétszínű átkot látott
saját maga hozott ítéletébe...

Segélykiáltás volt,
lelke halódó könyörgése?
Eddig élettel dacolt,
míg felismerte ki az ellensége...

Hogy önmaga küzdőtársa,
víziói csak kirakatba valók,
lehetetlen a birtoklása
mert érezni, értékelni kell a valót...

Hiszen a láng sem érték,
csak annak, aki látja, érzi...
ki a melegét, fényét
becsüli, tiszteli, megérti...

Temérdek kincse lapul,
eltemetve mélyen a szívében,
mennyi lehetőség virul,
a létező másodperc töredékében...

Alkony
Zagyi Gáborné

Szerelmet írok... (szirup)

Ez most neked szól,
szerelmet írok...,
itt minden ritmus,
egy-egy dobbanás.

Száműzött könnyek,
mosoly arcodon.
A rózsaszín köd
létező varázs?

Hol nem csak a test,
lélek is ölel,
szívbe vágyat lop
Társára talál.

Itt a mozdulat,
értem, érted, szól
hol még a csönd is
ékes vallomás.

Eleven csengés:
Együtt TE meg ÉN,
átszelídült sors,
édes változás...

Alkony
Zagyi Gáborné

Mosoly őrző...

Mosoly őrző...

Van egy mosolyod, ami csak az enyém,
csókkal kapom, s marad a szám szegletén,
csak kölcsönbe adod, az íze édes...,
vigyázom, ha jössz mindig visszakéred.

Gondját viselem mert, ha nem, elárul.
Panaszkodik, ha kicsit is elárvul.
Kedves egyezség, bolondulok érte,
szeretettel kapom, s adom épségbe...

Alkony
Zagyi Gáborné

Sansz

Beszűkül a színtér,
mint meglopott sóhaj,
érintett, tűnő vágyálom,
bár képlékeny talaj...

Szaporodó érverés
nincs gát, ami blokkol
kapkodó lélegzetben,
a szív riadtan pózol...

...még nem veszíthet,
a sebesség mérhető,
beszáll a játékba,
de érzi összetörhető...

...csituló ritmus, még
rendezetlen szigor,
a megszokott mederbe,
üteme visszasodor...

Alkony
Zagyi Gáborné

Dalolj...

Dalolj nekem kismadár,
tanulom a dallamot,
a te hangod messze jár.
Nem féled az áramlatot?

Életet lop lelkembe,
megtöri a csendemet.
Vajon miről énekelsz,
mi lehet az üzenet...

Megfejteném titkodat,
csodálom, bennem lobban,
szikrát gyújt a szívembe,
ébred mozdulatomban...

Alkony
Zagyi Gáborné

Vágatlan...

Vágatlan, de eredeti,
itt a saját filmem pereg,
zűrzavaros forgatókönyv,
de hétköznapi a szerep...

Az idő ördögi sztájliszt ,
sminkel, formáz, átalakít,
a díszlet szegényes, kopott,
s a rendező folyton tanít...

Játék. Pezsgés, nyüzsgés, dráma,
élettel teli szövegek,
súlyosak és súlytalanok,
teli tüdővel, őrület...

Elakad a hangom..., szünet,
a mozdulatok görcsösek...,
pihennem kell..., félbehagyott
monológom ki érti meg?

Alkony
Zagyi Gáborné

Felejtésre ítélt...

Már nem számít mit rontottam el...
Már nem számít. Csak vakult tükör
homályos foltjait bámulom,
furcsán idegen, már nem gyötör...

Kímél, megtörik rajta a fény,
kicsorbul, pengéje életlen,
oly szigorú, de meg nem sebez,
szabad rabság ez, bilincstelen...

Mintha mondaná - ne figyelj rám -
mégis vonzza a tekintetet...,
holnap, talán holnap kitörlöm
a foltokban vesző képeket...

Alkony
Zagyi Gáborné