Érintés...

Melegséget áraszt a gyertyák fénye... 
békességet, ahol nincs ígéret.
Didergő hiány az életem része,
de hinnem kéne az öröklétet,
hogy van út, s a léleknek menedéke
valahol, mit nem látok, nem értek.
Lángot gyújtok reszkető kezeimmel...
érintek... de csak az emlékeimmel.

Csendes temetőben zajong sóhajom,
túl nehéz a rám hagyott árvaság.
Rideg ágyatok e rögös sírhalom.
Mécses fénye, s virágzó tarkaság
vajon mennyit ér...? Hordott szívfájdalom
lehet önzés... s kérdez a némaság.
Találkozunk? Lesz válasz a miértre?
Nem köszönök el... tán kezdet a vége.

/Szüleim emlékére/

Zagyi G.Ilona

Őszi ébredő

Rózsaszínt festett reggel a felkelő nap,
majd hasadt e műve számtalan darabra.
Engedte csodálni néhány pillanatig,
s széthullott... szétfoszlott a vidám mozaik,
vált szigorúvá, szürkévé... komolyabbra.

Fátyol mögé bújó, sápadó élek-jel
duzzog kicsit... Villanó mosoly "még jövök".
Előcsalják zajok, mozduló szabadok,
még felélénkülnek a fáradt dallamok.
Derű holt levelek, csupasz ágak között.

Zagyi G.Ilona

A szeretet útján

Egyre hosszabb ez az út,
mit ilyenkor megteszek.
Szerettem... a láng remeg,
s nemcsak az, mit kezem gyújt.

Őrzött titkok, holt kövek,
hogyha tudnék, üzennék.
Sok itt maradt életkép
még lüktet... életmeleg.

Tudom, kialszik a fény...
majd elhervad a virág.
Bennem vagy lélekvilág,
néma imáim csendjén.

Szeretteim emlékére

Zagyi G.Ilona