Feltöltődés...

Most kéne egy kis önvizsgálat,
de játszadozom, mint egy kisgyerek.
Szeretem az adventi lázat,
a szép, karácsonyi fényeket.

Fűszeres ízű, felélt bűnök,
mind szép lassan összeszámolom,
belőlük tarka láncot fűzök,
s hófehér ingemre gombolom.

Kis kincsem súg: Angyalok élnek!
Szívemben hangzik faltól-falig.
Ünnepelek és amit érzek,
tart háromszázhatvanöt napig.

Ilona Zagyi Gáborné

Gyógyítgatott hit...

Kuszaságban rend. Izzó és hűlt pontok
oltják egymást, miket magamban hordok.
Szívvel, lélekkel kapukat zörgetek,
aggódok, féltek, amíg csak létezek...
kérek, imádkozok,
ha kell koldulok.
Kell Isten igéje...
áldása, békéje...
...mert hiszek a gondolat erejében,
az imák, fohászok eredetében.
A Gyógyítgatott hit
édes csöppjeit,
a remény ringatja,
kibontogatja...
...nem tűr meg haragot, sem gyűlöletet.
Oltalmaz családot, a mindenemet.
A szeretet bársony...
terítem, s áldom
a szülőt, s gyermeket,
ifjút s öreget.
Könnyeket, kacagást, az élet ízét.
A hullámvölgyeket, a sorsom ívét.
Öröm és szenvedés... szétszórt-rendezett.
Teremts és temess, mert ez rendeltetett.

Ilona Zagyi Gáborné

Visszaút...

Estem el párszor puccos grádicsokon.
Gyönge a béna láb, ha a fok magas,
de oly csábítón szép a színvonalas.
Vágytam rá... úgy hittem oda tartozom.

Fél-cédulás elme. Elgondolkodom...
Az életrajzom már túl sok-oldalas.
Koldulva fekélyt okoz gőg, túl savas
büszkeség... Most miért is kapaszkodom?

Hinném, hogy zsúfolt a fehér csont-torony.
Tudom, hol a helyem, lépek a fokról,
s míg tisztogatok hol-mi tanácsokból,
itt-ott megtalálom saját lábnyomom.

Ilona Zagyi Gáborné

A törött angyal...

Körbeállták a fát, mókás az ötlet...
a karácsonyfatalp egy formás fatönk lett.
A festett díszeik gyerekujjnyomokkal,
ezüstszálakon papírangyalokkal.
Micsoda egy szépség!
A fa telis-tele...
munka sok volt vele,
de kész, semmi kétség.
Terített asztalon vendégváró tál,
valakit vártak még, pedig későre járt.
- Kéne még valami!- súgta a gyerek.
- Hozom még az angyalt, a kedvenc kincsemet!-
Óvatosan fogta,
vigyázva, két kézzel,
s némi töprengéssel
a tál mellé rakta.
Több éve már, hogy vették a piacon,
néha került elő, csak ünnepnapokon.
Volt benne valami különös szépség,
azt mondták filléres, de hitték, hogy érték.
Hirtelen jött a zaj.
- A rohadt életbe!-
a borgőz lehelte
szó fröccsent szerteszét.
Riadtan nézték a tántorgó apát...
eleshetett... szakadt volt rajta a kabát.
Teljes súllyal zuhant a fenyőfára,
metsző hideg zúdult a kicsiny szobába.
Felrúgta az asztalt.
- ... hogy rothadnátok meg!
Mind eltűnhetnétek!-
ordított, s elhasalt.
Hosszú volt az az éjszaka és hideg,
nem csapott zajt a nő és a két kisgyerek.
- ...mert sokat ittam.- magyarázta másnap,
de a " sajnálom-tól" nem lett új varázslat.
Rendbe szedték a fát...
s jó lett a kutyának,
mit ünnepre szántak.
Fölszedték a morzsát.
A gyerek leguggolt, nagyot sóhajtott,
a tágra nyílt szemében könnycsepp ragyogott.
Cserép darabok az ujjai között.
- Az angyalkám anya, darabokra törött! -

Ilona Zagyi Gáborné

Melengetőm

Forró szív lüktet, dúdol e jégvilágnak,
magasodnak fölé a zúzmarás árnyak,
s csak gyűlnek a jégtövisek ragaszkodón.
Rideg... széthull, pereg a csipkés-hófehér.
Súly a vékony szálakon... tán egy könnyfüzér
a hirtelen hűlt gyöngysor... mely most olvadón
enged vigasznak, mint a nap mosolyának.
Forró szív lüktet, dúdol e jégvilágnak.

Ilona Zagyi Gáborné

Ilyenkor decemberben...

Oly sok ember elfér ezen a kis helyen.
Kap, aki helyet kér. Ünnep így a jelen
szívemben bármikor. 
Nincs kulcs, sem zárt ajtó, sem jelzés utakon.
Szabadon járható, s mert várlak, így hagyom,
nem csak karácsonykor.

Láz ez... így szeretem. Lelkem, kincsét költi
büszkén és hevesen... s hagyom. Kedvét tölti
csapongó december.
Gyűjtemény sóhajok. Gyúlnak gyertyák, fények.
Adventi angyalok várva-várt vendégek,
immár ötvenedszer.

Könnyes emlékezés figyel kacagásra.
Díszítés, tervezés, harag csitulása
békíti a vágyat.
Nőjön és terjedjen, érjen fel az égig,
ne ott bent dermedjen, gyógyuljon mi vérzik.
Kell ez a varázslat.

Ilona Zagyi Gáborné

Otthon

Milyen csendes az éj, békés!
- Ne félj semmitől! - mondanám.
Mosolyogsz, drága jó anyám.
Hangos a kapkodó légzés.

Jó itthon... jó megpihenni.
Hallod? Itt cseng a kis dalom.
- Legyen az otthon oltalom,
ahol jó gyereknek lenni.-

Nem pénzen vett mesék, titkok,
nem kacatok, csecsebecsék.
Falak között él az emlék,
ha egy csillagszórót gyújtok.

Jelenből szikrák a múltra,
hol a jövő még szendereg,
s álmot ringatnak kis kezek.
Inga üt... újra és újra.

Válaszolok, csupa kérdés,
végigsimítok ősz haján.
- Ne félj semmitől!- mondanám...
hiszen az éj csendes, békés.

...hangos a kapkodó légzés...

Ilona Zagyi Gáborné