Idill a gépezetben.

Kicsit megáll az a kerék,
mely fásultan, közömbösen
egyfolytában pörög.
Üres és félig szürkeség,
összehajtott letett köpeny,
kell még, ha szédülök.

Telik tüdő, tágul a tér,
jobb és bal féltekés összhang.
Gyűjtött, elmentett kép.
Szintig töltöm, fogy a holttér.
Billen az egyensúly, jin-jang...
veszni benne még... még!

Újraindul, sajdul, döccen,
s amíg keveri színeim.
az idillt elnyeli...
Fordul és érzem útközben,
változtak az érzéseim...
ettől más, emberi...

Alkony/ Ilona Zagyi Gáborné/

A nap hunyorog...

Kisöpört szilánkok... hordott jegyek.
A nap hunyorog... gyógyuló sebek,
halmozott titkok az égig érnek,
rajtuk átragyog.

Magas bűnhegyek... kész délibábok
lent kísértenek. Mélyben sóhajok,
türelem csepeg, s mint morze jelet
nyelik kételyek.

Érdem rétegek... kénkő kristályok.
Merülnek mézben körbe írt jogok.
Szem fényérzékeny, merev nyakizmok...
Napóra ketyeg.

Ilona Zagyi Gáborné