Anyám

Az arca sápadt, elgyötört,
mégis, ahogy meglát, mosolyog.
Tekintetében a fény megtört,
elárulva titkolt bánatot.

- Tudod, fiam, nehezen indulok, -
szinte csak súgja a szavakat,
- azért valahogy boldogulok. -
kedvesen ölel, megsimogat...

Oly gyönge keze érintése,
szeme sarkába könny szökik,
mint fájdalma szégyenkezése,
barázdált arcán végigfolyik.

Beszél és beszél, ömlik a szó,
meseként szövi valóságát,
mi bántja, tudom, kimondva jó,
figyelek rá, hallgatom szavát.

Már elveszíti sokszor a fonalat,
mégis követi a történéseket.
- Fájdalmas, - mondja - minden mozdulat. -
Értem, mert már érzem ezeket...

Érzem a gyötrelmeit. Rám lépnek
súlyos, örökölt tendenciák,
a genetika eleme a születésnek,
kegyetlen jussban rejlő csapdák.

Elveszik a mondatok között,
keresem benne régi önmagát,
az asszonyt, ki folyton küzdött,
dolgos feleséget és anyát.

Lassan elszívja erejét a kor,
fejet hajt egykori büszkesége,
s míg konok módon rajta tipor,
pironkodik tehetetlensége.

Mégis valamije sosem változott,
örökre övé szívem tisztelete,
az idő árkában soha el nem kopott
aggódása, hűen ragaszkodó
szeretete... heart hangulatjel

Ilona Zagyi Gáborné

Ne várjon hiába...

Hálám...

Áprilisban

Még épphogy csak élni próbált.
A húsába mart lelketlen...
Tán kívánta zsenge zöldjét?
Végzetes e nász... kegyetlen.

Csekély sóhaj, ami maradt,
s mert nem adja fel, lelkesül.
A felsebzett bőre alatt,
félelme még átszelídül...

Ilona Zagyi Gáborné

Gyönge hatalmas

Felhők tánca... szabálytalan
örvénylő gőg. Szelíd és vad
összesimul, csillagtalan
káosz dühöng, majd megszakad...
Álmokat űz... mit elsirat.

Földkendő ránca... kis patak
nyeli, viszi a könnyeket.
A cseppek szomjat oltanak...
Gyönge hatalmas, életet
adhat, amit el is vehet...

Ilona Zagyi Gáborné

Balga rímes...

Szaporodó rímes sorok,
olyan, tedd ide, tedd oda.
Ma épp felhőket számolok,
egy semmiből lesz, palota.
Ízlésekből nagy pofonok,
mert nem vagyok egy kicsoda.
Csak vágyok és álmodozok,
teszem ide és amoda...
majd időnként elámulok,
hogy virágzik a laboda.

Ilona Zagyi Gáborné

Beszédes virágok

A múltból rám nevet...

Égő jelek

Bár nem fogom szeretni,
aki nekem csak ártott,
galamb lelkébe mártott
haragom veszélytelen.

Tudom nem jó ez így. Béna.
Néma bennem a bosszú vágy,
s elbukok, ha a szívem lágy,
apámtól örökölt véna...

Nem küzdök az arénában,
de néha bemerészkedek,
ismerek minden részletet,
a tervrajz a birtokomban.

Tapsolok a dicsőséghez,
akkor, ha jól megérdemelt,
ha csak hízelgőn kiszemelt,
attól mindig ledermedek.

Áldást hímzek a szavakba,
csak, amit látsz, annyit érnek,
betűim izzanak, égnek.
Tüzet rakok alkonyatba...

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Ma is ugyanaz vagyok és mégsem...

Ma is ugyanaz vagyok és mégsem...
nézem azt a távoli csillagot.
Ragyog. Ugyanúgy, mint akkor, régen,
felidézem azt a varázslatot.

A vágyat, s az elképzelt jóslatot.
Távolságot és mélységet érzek...
Amit viszek súlyos stafétabot.
Letenném csak. Nem adnám véremnek.

Sértetlen előttem még célszalag,
de kinőttem üvegcipellőkből.
Mezítláb lépek. Mérföldek kopnak,
s néha ordítok teli tüdőből.

Törekszem még. Hiszem az élet szép.
Szeretet és jóság belém karol.
Kikacagott végzet. Vakmerőség
velem lép, pedig nem jussa kínom,

Kezéből ittam, forrásvizéből.
Hitéből kapok, s ami békétlen,
gyönge, erőre kap ütemétől.
Ma is ugyanaz vagyok és mégsem...

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /
2016.01

Jellemszabás

Nem vagyok csak jó, de rossz sem.
A jóság velem született,
a másik, csak úgy rám ragadt,
megsebzett, s néha rászedett.

Sajátos módon átszabta
a lányos álmok igazát.
Rágombolt hamis szavakat,
gyűrte, vágta az anyagát.

Hanyagul, kínnal fércelte.
Vidám, élénk szín kifakult.
Átszőtte, újra hímezte,
a szerkezet átalakult.

Okkal nem hiszek el mindent,
meglátom a délibábot.
Felismerést, elfogadást
öltöttek rám, tanulságok.

Nincs revans, gőgös megtorlás,
amit kaptam őrizgetem.
Van még hely, elfér, csak félek,
hogy nem elég nagy a szívem.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /