Folytonégő...

Kint üvölt a novemberi szél,
majd beköszön a kéményen át.
A kályhában búsong, keresgél,
föltúrva a meleg hamuját,
de megtorpan.
Izzásra lelt e pillanatban,
hallható az apró roppanás,
s a kavart, fagyos zűrzavarban
a tegnapról ott maradt parázs
még belobban.

Mozdulni késztet a gyönge fény,
mely lélegzik és szinte felnyög,
úgy mint az a parányi remény,
amit mindig magamra öltök
reggelente.
Érzem, ahogy nő, átmelegszik,
tágul a tér a kicsi házban.
Ez, az otthon és nem csak estig
tart az érzés. Megél viharban,
s éjjelente.

Ilona Zagyi Gáborné

/A kép internetről/

Anyát rajzolt...

Az arca maszatos, szeme könnyes,
de szótlan volt, túlságosan csöndes.
Így, görcsösen összegömbölyödött,
a furcsa krétavonalak között;
mint üldözött, sérült, kicsi állat,
ki úgy hitte ez a rajz varázslat,
hisz ANYÁT rajzolt,
valaki neki,
s mint egy színes folt,
benne megpihent.

Az aszfalt hűvös volt, nem csak rideg.
Nem baj, hisz övé így is, ha hideg.
Melengette ott a szíve körül,
nincs olyan ANYA aki nem örül,
ha hozzábújik kicsi gyereke.
Nem mozdult. A kis teste melege
kettőnek elég,
s tán megöleli.
Várta a csodát,
a szíve igazát.

Ilona Zagyi Gáborné
/képhez írt gondolat/

Bevallom nem szeretek ilyen jellegű verset írni,
de olyan mély fájdalmat érzek, ha erre a képre nézek...

Ha eljönnél...

Ha egyszer eljönnél hozzám,
s jöttödet előre tudnám,
várnálak...
Bárhonnan jöhetsz, itt vagyok...
Sötétedne? Lámpát gyújtok.
Várnálak...

Nincs betonút. Néha sár van,
de a szívem sarkig tártam,
csak neked...
Nyitva lelkem. Tiszta, csendes,
kis szobája. Ágyat vetek.
Csak neked...

Ne riasszon el a vadon,
megosztom a madárdalom.
Így tennék...
Hogyha fáznál, betakarlak,
és ha félnél, átkarollak.
Így tennék...

Üres kézzel nem engedlek,
s ha elmész, majd integetek
míg látlak...
Csomagolok. Nem kell doboz,
csak érzés, ami visszahoz,
még látlak...

Ilona Zagyi Gáborné
2015