Csak egy sóhaj hangos-vers

Nagyi világ hangos-vers

Ahogy megalkotta hangos-vers

Csak szólj rám hangos-vers

Ami rendeltetett hangos-vers

Anyám hangos-vers

Anyám

Az arca sápadt, elgyötört,
mégis, ahogy meglát mosolyog,
tekintetében a fény megtört,
elárulva titkolt bánatot.

- Tudod fiam nehezen indulok, -,
szinte csak súgja a szavakat,
- azért valahogy boldogulok. -
kedvesen ölel, megsimogat...

Oly gyönge keze érintése ,
szeme sarkába könny szökik,
mint fájdalma szégyenkezése,
barázdált arcán végigfolyik.

Beszél és beszél, ömlik a szó,
meseként szövi valóságát,
mi bántja, tudom kimondva jó,
figyelek rá, hallgatom szavát.

Már elveszíti sokszor a fonalat,
mégis követi a történéseket.
- Fájdalmas, - mondja - minden mozdulat .-
Értem, mert már érzem ezeket...

Érzem a gyötrelmeit. Rám lépnek,
súlyos, örökölt tendenciák,
a genetika eleme a születésnek,
kegyetlen jussban rejlő csapdák.

Elveszik a mondatok között,
keresem benne régi önmagát,
az asszonyt, ki folyton küzdött,
dolgos feleséget és anyát.

Lassan elszívja erejét a kor,
fejet hajt egykori büszkesége,
s míg konok módon rajta tipor,
pironkodik tehetetlensége.

Mégis valamije sosem változott,
örökre övé szívem tisztelete,
az idő árkában soha el nem kopott,
aggódása, hűen ragaszkodó
szeretete...

Alkony
Zagyi Gáborné

Hóvirág

Szelíd bűbájt élesztett
a tél csábító csókja,
szégyenlősen bújik még
avarnyi biztonságba.

Oly egyszerű szépsége,
romlatlan tisztasága.
Ártatlanul hunyorog,
a remény sóhajnyi virága.

Alkony

Nagyi világ

Bájosan kusza, táncoló tincsek,
ajándékká édesült érintések.
Elixír, mi fiatalít öreget,
színesre fest őszülő éveket.

Sosem fogyó talányok, töprengések,
lázasan sürgető, fontos kérdések.
Súgott ártatlan érzés, érvelések,
vigasztalón meghitt, dédelgetések.

Mesével kevert pillanat képek,
ágy alá bújó, kísértő lidércek.
Életre keltett, gyógyító tündérek,
álommá ringató, rém-üldözések.

Pajtáskodó, cinkos csibészségek.
kialkudott, titkos egyezségek.
Magával ragadó, értékes percek,
gyermekmosollyal mért kincsek.

Alkony

Gyökérfalva lll. rész Ciripke ajándéka

Túl az üveghegyen
varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt,
nyugalomban, békén.

Jeges lehelettel,
beköszöntött a tél,
festett ablakokra,
jégvirágos csipkét.

Meleg kuckóba bújt
a sok apró lakó,
mosolygott is rajtuk
vidáman hómanó.

Ahol ő született,
ott örökké tél volt,
ott bizony a fákon
madár sosem dalolt.

Egy jégtömbön ragadt
sodródott az árral,
a forgó szél felkapta,
tréfás pajkossággal.

Varázserdő mélyén
tette avarágyra,
így lelt hómanócska
gyökér-lak otthonára.

Szomorú sosem volt,
sok itt a barátja.
Mindig van tennivaló,
kell az okos tanácsa.

Söprögette éppen
a száraz falevelet,
kosárral kezében.
Ciripke közeledett

Vajon mi lapulhat,
a szakajtó mélyébe?
Micsoda meglepetés,
mi előkerült belőle!

Nem volt rest az őszön,
már készült a télre,
puha sálat kötött,
készült mindenféle.

Volt csíkos, kockás,
vidám tarka-barka,
bizony jókor jött,
hasznos ajándéka.

Hómanó választott
széles, barna, kockást,
nyakába tekerte,
s mosolygott viszonzást.

Nem várt köszönetet
tovább sietett,
az arca ragyogott,
benézett mindenkihez.

Válogattak kedvükre,
kapós volt munkája.
Jánoska csíkosban
indult az útjára.

Katicáé pöttyös,
Csinkáé szívecskés.
Bodobácsé egyszerű,
a két apóé lepkés.

Ciripke büszke volt,
nem dolgozott hiába,
meleg sállal parádézik,
gyökérfalva minden lakója.

Alkony
Zagyi Gáborné

Képzelet

Elmosódó kontúrok,
távolba vesző színek.
Elmébe vésődő kép
bölcs, de szürke és rideg.

Szeszélyes csapongásban
bálvényként ápolt szívek,
összetört ébredésben,
még lázadó képzelet.

Tiltakozó mozdulat,
lobban akarás benne,
nem kér, még követel,
hinni, tenni szeretne.

Bár gyöngül a lendület,
de ível még a röpte,
hiába súlyozza valóság ,
még szárnyal a végtelenbe...

Alkony

Csak azért is

Csak azért is!
Mondom, súgom, kiáltom,
amíg itt vagyok, amíg élem
az édes-keserű világom...

Csak azért is!
Érted, miattuk, magamért,
ha hallod hangom, kárpótol
a ki nem mondott szavakért...

Csak azért is!
Nevetek, mosolygok, jajongok,
keveredik panasz és öröm,
könnyet ne várj, már sírni nem tudok...

Csak azért is!
Amíg látok, érzek, akarok,
hangot, képet, érzést, csöndet,
magamhoz ölelem, amit kapok, ...

Csak azért is!
Mert lásd önző nem vagyok, smile hangulatjel
csekély jussom, mi részem,
reményeimből adok egy darabot... smile hangulatjel

Alkony

Ahogy megalkotta...

Ki sokáig sötétben élt
szeme megszokja a homályt,
nem látja, de mégis érzi
a vonzó, csábító irányt.

Az éhséget a fény után,
vágyat derűs melegségre,
óhajt, hogy vakká tett
dühét, jósággá színezze.

Simává, gyalulni
rögös szabályokat.
Láthatóvá tenni
elvont határokat.

Egésszé kovácsolni
széthulló szilánkokat,
reménnyé gyógyítani
gyilkos fullánkokat.

Élhetővé torzítani
az édeni tökéletest,
hasznossá békíteni
háborgó gyűlöletet.

Gyöngévé édesgetni,
hamis hitványságot,
pőrére csupaszítani
ékesített igazságot.

Egyenlővé csorbítani,
esélyeket, méltóságot.
Ahogy Isten megalkotta,
úgy látni a világot.

Alkony

Különös dallam

Írok egy átélt dallamot,
most, amíg hallom a ritmust.
Elvétett, hibás hangjegyek,
vádlón átírják a stílust.

Mértéket szab a valóság,
szívem túlveri az ütemet,
a sérült, elrontott kottában
ismétlődő, elcsépelt üzenet.

Nem várt, sóhajnyi szünetek,
de tovább űz a képzelet,
ír különleges melódiát,
nem szakad meg a lendület...

Alkony

Mégis nyílik...

Rideg, zárt oszlopok között egy
gyötrelmében túlcsordult világ,
hol csend az őrület adósa.

Szikesedő táptalajban még
nemesül a beoltott hajtás,
a lét még ártatlan csalása.

Kínnal, kétségekkel mérgezett
tüskéi között, mégis nyílik,
a fájdalom nevelte rózsa....

Alkony

Bizalom nélkül

Keserű sóhaj száll,
már nem értesz semmit,
tegnapok tévedése
boncolgatja bűneid.

Szabadulnál tőle,
már-már érzed sikerül,
tisztul fölötted az ég,
s hiszed, hogy kiderül.

De nem enged. Visszaránt,
mindig van, aki figyel.
A pálca törik fölötted,
újra és újra megvisel.

Beléd mar százszor,
kinek hibája több,
s ha véded magad
csak sűrűbb a köd.

Nem érted miért fáj,
miért tépi a sebeket,
mi egyszer már begyógyult,
érzéketlen miért nem lehet.

Kezét nyújtja átölel,
újra nyílik a világ,
de bizalma nem a tiéd,
s az átok hűsége vigyáz...

Alkony

Sodor tovább...

Hányszor tűnik el vágyott álom,
zuhan mélybe, épülő világom,
hányszor szakad meg az útirány
csábít illanó, oszló szivárvány... 
Őrangyalod nyúl felém jóanyám,
- Még vigyázz rám! - kiáltanám...,
de nincs hang, csak maga a gondolat,
sodor magával tovább, a virradat...

Alkony

Mosolyt

Mosolyt csaltál az arcomra,
szívembe vidámságot,
milyen örömöt tudnak okozni
a kedves apróságok.

Lásd az apró táncoló
ráncokat szemem körül,
édes csodák ezek, miket
itt hagysz nekem örökül.

Alkony