Hívó szó

Elkopnak a színek, falja szürke, rideg,
lecsupasztott fákon itt-ott madár piheg.
Nincs már nyoma ágakon dús lombtetőnek,
mélyebbre húzódnak vadak és az őzek.
Nyíltabb a félelem, kevesebb a rejtek,
nem is a hidegtől, életéért reszket.

Erősen gyöngék, hiszen sebezhetőek.
Tegnap borja veszett elevenszülőnek,
ki nem adja föl... reccsen az ág, keresi.
A deres avarszőnyeg a zajt elnyeli.
Sírva jár... a fájdalmát az erdő érzi,
zeng az a hívó jel, s csak a szél kíséri...

...de nem veszett oda, csak messzire futott,
nem lett áldozat, mert menekülni tudott.
Elült a harci zaj... a táj ismeretlen,
olyan túlhajszolt, fáradt, hogy visszamenjen.
Szinte összeroskad, nem bírja a lába,
tudja pihenni kell, s az éj borul rája.

Riadtan lapult, lassan elszenderedett,
álmodott a helyről... arról, hol született.
Amikor kölyök volt a sugárzó nyárban,
a melegről, ha összebújtak ők hárman.
Mily élethű az álom... itt van az anyja...
de nem, nem álom ez, ez az anyja hangja!

Ilona Zagyi Gáborné

Festmény: Fucskár József

Szívörvény

Egy kicsit valaki... egy kicsit senki.
Egy részem valami, egy részem semmi.
Túlhajszolt világban árnyak és fények,
évekig tanultam, hogyan ne éljek.
Be és kilégzés. Mit kell jóvátenni?
Hány csepp a könnytenger...? Tudom, hogy mennyi.

Sós, de végtelen?
Baljós, parttalan?

Töredezett énkép sápadtan, szürkén
sem hullt darabokra hullámzó tükrén.
Ép... egész, lepkesúlyú, leheletnyi,
s csak egyetlen pillanat kiemelni.
Élni tanítani, ha már vérszegény.
Önzésből ritmus, impulzus. Szívörvény.

Eleven igék
dobbannak érben.

Belefelejtkezem, s nem kérdem mennyi...
Magamért, másért olyan jó szeretni.
Átkaim mind csak olvadó jégcsapok.
Adok és kapok... ragaszkodok, s vagyok
egy kicsit valaki... egy kicsit senki.
Egy részem valami, egy részem semmi.

Ilona Zagyi Gáborné