Két fél szivárvány...

Szeretlek hétfőn, kedden, s a hét minden napján,
reggel ajkadról csentem szót, mit szívből adtál.
Egy betűt sem felejtek, szeretem az ízét,
este nagyon várlak, s felmondom, mint leckét.
Ölelés jár cserébe, neked is, nekem is,
vállamról a gondból adok is, de veszek is.
Mintha szivárványnak fognám az egyik végét,
aminek a szemedben látom tükörképét.
Azt a részt te őrzöd, tudom nekem színezed,
becsülöm, vigyázom, s készítem a tiedet.

Alkony
Zagyi Gáborné

Őrzött, boldog pillanatok...

Mennyi elpocsékolt kívánság,
zsákbamacskás teljesülések,
sorstól lutri, kényszer dilemmák,
jóra szomjazó létszemlélet.

Esélyre vár vágy, nem száműzött,
édes kincsek napos oldalon,
szürke vasárnapokra gyűjtött,
mélyhűtött emlék is jutalom.

Többszöri alkalom lemondás,
más, ha a képzelet nem üres.
Ingyenes az, az ízrobbanás,
mit olvasztanak, emléktüzek...

Alkony
Zagyi Gáborné

Mérföld mérő kiakad

Ellenőrzött halálos iram, amíg mersz
tekersz, de nyolcas van az életkerékbe.
Dagadnak, duzzadnak erek, hiszed, hogy nyersz,
vágyak párna alatt, s velük kelsz jelzésre.

Túl sok van a listádon, egyszerre kéne,
fájdalmasan feszülnek ín-ek húrjai,
elakadásjelző sűrűn van kitéve,
gúnyosan köszönnek drámák foszlányai.

Szervizelt terhek, ironikus EKG görbe,
van-e megváltó rím keserű kérdésre:
Ha folyton színezed, miért olyan szürke?
Gőgös illeték az erőfeszítésre.

Bírságol a bűnös, szédülsz tanulságtól.
Lecke, káosz, kérdés újratervezése.
Miért bűzlik őszinte a hazugságtól,
miért korrupt a sors kalapácsütése?

Alkony
Zagyi Gáborné

Apróbetűs rész

A jelennek megvan az ára,
de csak utólag fizetendő
jegyzett kamat a bátorságra,
infláció nélkül értendő.

Figyelmet kelt büszke bőségre,
kijelzőn pörög a kínálat,
hirdetés "várlak" jeligére,
tán futja rá, ha csak utánzat.

Éhkoppot nyelt tény bizonyított,
élethosszig nyúló kölcsönből.
Aszalódik szögre akasztott,
érte vásárra vitt, nyúzott bőr.

Alkony
Zagyi Gáborné

Szünet...

Szikrázón sikoltó fém,
nagy gonddal megépített.
Félresiklott szerelvény.
Szünet. Felszakadt sínek.

Változik a menetrend.
Nincs baj, tervezés alatt,
míg holtvágányon a csend
talpfák között válogat.

Alkony
Zagyi Gáborné

Egyensúlyban...

Magam készítette lépcsőm,
hibák, már az alapokon,
s néhány fokom örököltem,
amíg tudom javítgatom.

Siratom néha, hogy korhad,
s leülök úgy középtájon,
hagyom fájjon, amíg virrad,
vidám korlátokra vágyom.

Naprakész vigasz szimering,
pomádé előírt szinten.
Kapaszkodni illatfelhő,
lehet valójában nincsen.

Fönt kovácsolt, nehéz ajtó.
Könnyű, mosolykilincs nyitja,
tilt belépés könnyezőnek,
de már tudom, mi a titka. smile hangulatjel

Alkony
Zagyi Gáborné

Vigasztalgató

Hosszú alagút,
göröngyös gyalogút.
végig kísérnek szavak.

Kirostált csalók
jóságosak, ártók,
hamisak és igazak.

Megsebzett szívek,
kóstolt őrületek,
hol lélek csak álmatag.

Mosolytalan kép,
hamis üvegcserép.
de még gyémánttá válhat.

Észre kell venni,
értéket keresni.
Mit takarnak az árnyak?

Csak magadra vársz,
s olvad mit jégbe zársz,
hiszel saját csodádnak.

Erejét kéknek,
fénynek, csóknak, szépnek,
a visszamosolygásnak

Alkony
Zagyi Gáborné

Gravitációm

Egy visszajátszott téboly, szemben a széllel,
amit más eldobott gyűjtöttem két kézzel.
Csak egy közhelyes szerep, út kitaposott,
teljesítmény vakon, morzsa mindig jutott.

Kerek világban rohantam körbe, körbe,
a vágyam rabszolgája görbe tükörbe.
Kopott már a gerinc túl sok meghajlástól,
regényt is írhatnék sok-sok lemondásról.

Nem nyúlik az élet, csak a mézesmadzag,
tapadó szilánkok folyton ráragadtak.
Kapott, száradó penészfoltok lelkemen,
még sem adom el, csak nem bízok bárkiben.

Gyűltek a szívemben a felvarrott ráncok,
talán ettől vagyok az, akinek látszok.
Néha tán benéz az ablakon egy angyal,
elvisz egy-egy átkot, hogy bírjak a súllyal.

Alkony
Zagyi Gáborné

Kirakat

Olyan a világunk, mint
egy hatalmas kirakat,
míg bámulod a trendet,
üres zsebbel nincs szavad.

A kínálat vágyat keltőn igéz,
elvarázsol a dekoráció,
ám, amit a szemeddel látsz,
kézzel nem mindig fogható.

Kell, akarod! Küzdesz érte.
Nem számít senki és semmi.
Azt a valamit bármi áron,
de meg kell szerezni.

Boldogan adod kincseid,
a hőn áhított díszletért,
papírtáskában viszed
megkopott éveid, de a tiéd...

Felsóhajtva mész tovább,
de megállít a kirakat,
rémülten veszed észre,
változott a trend ezalatt...

A díszítés cinikusan,
kihívóan rád mosolyog...,
de fénye már nem csábít,
mert az erőd elhagyott...

Alkony
Zagyi Gáborné

Csak egy sóhaj...

Az egyik szemem sír,
míg a másik nevet.
Az ember csak boldog,
miért nem lehet?

Érzem kezed melegét,
szíved szeretetét,
a féltő ölelésed,
biztató üzenetét.

Érzem gyermekeim,
értékes kötődését,
a kellő ragaszkodást,
a kedves megbecsülést.

Érzem apám, s anyám
örök aggódását,
őszintén szerető,
meleg pillantását.

Oly szép is lehetne,
ám az élet alkot,
fájdalom, betegség,
törvényszerű gondok.

Még kezemben tartom
a reszkető, féltő kezeket,
ám félem a holnapot, hogy
már csak emlékezhetek.

Az egyik szemem sír,
míg a másik nevet.
Az ember csak boldog,
miért nem lehet?

Alkony

Zagyi Gáborné

Lehetetlen..

Bepótolni a meglopott időt,
visszaadni a múltnak a jövőt.
Az elvesztett percet visszahozni,
ami megtörtént, megváltoztatni.

A fájó emléket széppé tenni,
ami rosszat tettél eltörölni.
Újra élni a megélt fejezeteket,
elfeledni, megmásítani, nem lehet.

De.

Nem szabad, hogy lehúzzon mélyre,
ne hátra nézz, csak mindig előre.
Okulj a hibákból, ha már megtörténtek
Jövőt a MOST-ból építhetsz, van esélyed !!

Alkony
Zagyi Gáborné
2014 ápr.

Nincs tovább...

Idegen, dermesztő félelem
élesen üt, kíméletlenül,
nincs fohász, ami szembeszegül,
bár kérne, de szólni képtelen.

Mintha felgyorsulna az idő,
mereven görcsöl a türelem,
szinte szédül, bámul üresen.
Rettegett ritmus. Esküszegő.

Kérdések, felkiáltójelek,
a pont utolsó lélegzeten,
a nincs tovább könyörületen,
ima magányosan didereg...

Alkony
Zagyi Gáborné

Végtelen

Magas, szürke fal, nyirkos és hideg.
Nem értett titok ajtaja nyílik,
megvilágított ismeretlenek.
Feléjük nyúl, békességben bízik.

Kellenek gyógyító vigaszfoltok,
ég bőr alá tetovált fájdalom,
enyhítést ígérnek hittapaszok,
éleslátást át a zűrzavaron.

Szokatlan fény bántja, kell a kendő,
tán nem veszendő becsukott szemmel.
Lehajtott fejjel csak vesztegelő,
vakon toporog, szívében csend jel...

Alkony
Zagyi Gáborné