Tűz van benne...

Nem megfestett kép, nincs is vásznon,
csak bennem élethű, s azt játszom,
hogy él... megérintem.
Tudom, hogy van, s nincsen...
Valóságszerű elképzelés.
Kezemhez simul a szívverés,
mint szilaj a csendhez.
Út a végtelenhez.
Bármikor, bármit készíthetek.
Fakóból csupa élénkeket,
szürkéből izgága színeket,
csendéletből ritmust, tetteket...
s engedem szabadon,
amikor akarom.

Hallod, hogy dorombol az idő?
Próbáltam. Nem szelídíthető.
Marad örök vadóc,
burjánzón csupa kóc...
masni rajta a gyerekkorom,
mi egyre kisebb... távolodom.
Átfésült képzelet,
s bennem a kisgyerek
kelti a napot. Fényt, merészet,
s az égre egy tengernyi kéket
ígér. Buta játék... igézet?
Mint az alkony, mikor sötét lesz.
Tűz van benne, mindig más...
kerettelen vágyódás.

Zagyi G.Ilona

Nyomot hagyott...

Csak álom volt... de itt hagyott
egy ébredésbe égett képet.
Árnya fölém magasodott,
mint egy baljós istenítélet.
Rét, mező-mocsárvidékek.

Tisztán érzem, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Makacs vízió, felhőörvény.
A leszálló köd homályosít
éleket, s nincs kiút, ösvény.
Erdőt és földet iszap borít,
nincs menedék... elszomorít.

Tisztán érzem azt, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Mentenék az iszonyatból
valami kedveset... enyémet.
Kímélném a borzalmaktól.
Talán odafönt, ha szétnézhet...
repüljön, keressen fészket.

Tisztán érzem azt, hogy féltek
valamit... könyörgök, kérek...

Szárnyalása belőlem rész.
Látom hogy elszakad, nem bánom.
Kíséri e szívdobbanás...
majd lassan szétfoszlik az álom...
Fény játszik a szempillámon...

...de most is érzem, hogy féltek.
Jelent, jövőt... élő képet.

Zagyi G.Ilona

Átszállás

Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!

Hányadik megálló? Már nem tudom.
Cserélődik a fel, s leszálló ember...
Fóbia tán a gyorsult pulzusom.
Rémült szédület, ahogy a szívem ver,
s belső iránytűm kész káoszrendszer.

A gyermekként csodált menetrendet
még anyám szava tette párnám alá...
"ÚT a BOLDOGSÁGHOZ"... lázas kezdet
sorsra bízva... félt, hogy ő, elrontaná.
Ha megtehetné rám igazgatná.

Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!

Most egészen más van a kijelzőn,
oly ijesztőn villog a szó: "ELTÉVEDT"
A gyengeség... ez az én útvesztőm,
hol a sokszínű egyre feketébb lesz...
s félek e bénultság felemészthet.

Túl sokszor elsóhajtott készenlét,
százszor, ezerszer tört meg a mozdulat.
Mind lélekhegek.. mint hullott lepkék.
Köztük elfojtott jelzés az ÉNtudat...
de van megálló, s vannak más utak.

Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!

Letisztult gondolat kiemelő...
visz, lesodor a frissült lendülete.
Egyensúly... gravitációs erő
hat, megtart a téridő görbülete,
a kárhozatnak nincs rám bérlete.

Bosszúszomjas, belém kapaszkodik,
s hogy ragaszkodik kínzó utóhatás.
Tán megátkoz... mégis távolodik.
Van jegyem... érvényes, régi foglalás.
Mögöttem még hallható csattanás...

Az ajtók záródnak,
az ajtók mellett kérem, vigyázzanak!

Zagyi G.Ilona

Így hiszem

Az én lelkem nem bűntelen.
Nem fehér, nem is fekete,
csak valami köztes szín,
s úgy csillog a zúzott felszín,
mint az élet tisztelete.

Én mindig könnyelműn adok,
s nem nézem van e cserébe.
Ott leszek. Tudom, mikor hív,
szinkront ver ez a buta szív,
nem téved... van tükörképe.

Nem félek, mert kiálthatok,
hiszek szavam erejében.
Féltés... megkóstolt ez az íz.
Gyújt és olt, mint tűz és a víz,
s látni tanít a sötétben.

Bennem, s benne van az érték.
Nincs vád. Nem is ítélkezem.
Vár rám, ha aprókat lépek,
s ha véget ér a történet,
ott lesz majd, s fogja a kezem.

Zagyi G.Ilona

Kontár

Napot festek neked, 
gyászos, szürke égre,
ha lenne elég festék,
átszínezném kékre.

Ám csak ennyi maradt,
egy mosolynyi sárga,
azt hiszem elég lesz,
egy kis vidámságra.

Tán szerencse, hogy nincs több,
mert mindent megkutyulnék.
Őszi kavalkádra
kikeletet kennék.

A vakítóan rideg,
téli fehérséget,
össze-vissza kenném:
a sárgát, zöldet, kéket.

Kapna meleg színeket,
mint nyakába egy sálat,
sok tarka virágot,
gyümölcsöző fákat.

A tavaszt nem bántanám,
mert azt így szeretem.
A színek ébredése az más,
szebb mint a képzeletem.

Mázlid van, hogy jobb
kezekben van az ecset...
s nem én, érző ember
alkotok, pecsmegelek...

Mert a valódi mester
műve nem buta őrület,
a természet igazi festő...
tudja mit, miért festeget.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné
2014

Elég egy pillanat...

Van, hogy elég egyetlen pillanat,
hol összetörik a pillangó szárnya,
mikor valami, ott mélyen megszakad,
hol folt ég a lélek bársonyába...

Ilona Zagyi Gáborné

Végtelen

Magas, szürke fal. Nyirkos és hideg.
Nem értett titok ajtaja nyílik,
megvilágított ismeretlenek.
Feléjük nyúl, békességben bízik.

Kellenek gyógyító vigaszfoltok.
Ég bőr alá tetovált fájdalom,
enyhítést ígérnek hittapaszok,
éleslátást át a zűrzavaron.

Szokatlan fény bántja, kell a kendő,
tán nem veszendő becsukott szemmel.
Lehajtott fejjel csak vesztegelő,
vakon toporog, szívében csend jel...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Ismeretlenül is együttérzésem a gyászolóknak.