Néha...

Néha lázasan csapongó,
elbódítja a szenvedély,
hol vágy édesen suttogó,
inti pironkodó erély.

Néha merengő, álmodozó,
a képzelettel kacér szeszély.
Esőben, felhőkkel táncoló,
könnyekkel átitatott kedély.

Néha bolondos átutazó,
kit csábít kaland, kusza rejtély.
Szédülni, látványra szomjazó,
vakmerő, kit nem űz a veszély.

Néha szenvedő, sóhajtozó,
kényszerűn félbemaradt esély,
sorsa fonta láncát tagadó,
akit időnként elnyel a mély...

Alkony
Zagyi Gáborné

Belül van...

Ne adj rám olyan ruhát, ami nem rám illik,
nem kell külcsín, mert ami belül van ékesebb,
nem baj, ha más nem érti szívemben mi izzik,
lelkem édes-bús titka százszor értékesebb.

Alkony
Zagyi Gáborné

Mit ér..

.
Mint egy feltépett boríték,
melyben ott a várt üzenet,
mit ér sértetlen büszkeség,
ha önmagad sosem lehetsz...

Mit ér önkínzó fájdalom,
azt soha senki nem érzi,
mit ér könnyed a tegnapon
ki nem éli, meg nem érti.

Mit ér a holnap, ha a jelen üres,
ha frázis, messze jár, látod itt hagyott,
jeltelen, lélektelen... Becsületes...
Mégis gazdagabb, ki egyszer jóllakott...

Alkony
Zagyi Gáborné

Kicsi kóborló

Nyájban legelészett
ugri-bugri kecske,
először ízlelte
milyen a füvecske.

Minden érdekelte
csacska gyerekecske,
messzire csalta őt
huncut tarka lepke.

Mire észbe kapott
rémülten mekegve,
nem tudta merre jár,
mamáját kereste.

Vajon merre, merre?
Kéne friss tejecske.
Hogy talál most vissza,
csak sírt keseregve.

Búját megsajnálta
szelíd füsti fecske.
- Gyere kicsi, gyere!
Gyere !- csicseregte.

Könnyű volt a dolga
a gida követte,
a kicsi kóborlót
így hazavezette.

Kecske mama hálás,
mert bizony kereste,
vígan simult hozzá
az ő szíve csücske.

Alkony
Zagyi Gáborné

Rossz álomból...

Tabuk között merészkedem
hol nem hívogat lámpafény,
meszelt fal bámul üresen,
már csak kifosztott menedék...

A tegnap édes alkonya
a virradatba átégett.
Hív. Nem csak giccses cicoma,
bár követni erőltetett.

Értem, még a világ zaját,
mit ember tűrni kénytelen,
s néha elvétem ritmusát,
de kell, akarom, követem...

Alkony
Zagyi Gáborné

Uhu :)

smile hangulatjel

Öreg fánkon
ül az uhu,
széles törzsén,
van egy odú.

Otthont keres?
Pusztán kamu.
Méltóságos,
mint egy guru.

Most megleslek,
nincs rá tanú,
halkan nyílik
a kiskapu.

Bozót nőtte,
csupa lapu,
megcsikordul
korhadt zsalu.

Fel is röppen
éber uhu,
de elköszön:
hu-hu, hu-hu...

Alkony
Zagyi Gáborné

Szilánkok

Mélyre ágyazódott szilánkok,
takarják rebbenő vágyszárnyak,
megannyi törött, csorbult érzés,
múltból, lélekben ragadt árnyak.

Csak ritkán begyógyuló sebek,
mik tanulságukkal átszabnak,
sosem törölhető félelmek,
mi lehet páncél, de árthatnak.

Bezárva könnyen lassú méreg,
pusztító a vádló hatalma,
engedelmes, hol a szeretet
naponta végigsimogatja...

Alkony
Zagyi Gáborné

Életre kelt...

Szabálytalanul elmosódott,
emléke napszítta, kifakult.
Meg nem szánt kínja. Megtagadott.
A vakult tükörkép kitisztult.

A jelen idillje átszabott,
jól nevelt szelídség rám simult.
A kín mi egykor befalazott,
észrevétlenül átalakult.

Nem érzem haragját, itt hagyott.
Átkom burjánzó zöldben gyógyult.
Csitított, karjában ringatott,
életre kelt vágy hozzásimult...

Alkony
Zagyi Gáborné

Eső utáni idill...

A vihar elvonult,
még utána bámult
derülő bírája,
szivárvány mosolya.

Csillanó bársonya
bókként csomagolva,
napszínűvé gyógyult
bája hozzá simult.

Lágy erogén zóna
a vadvirág szirma,
csókjától kivirult
majd mélyen elpirult.

Méh röppen vigyázva
gyűjt a hozományra,
a szél piheg..., lassú,
csak néma szemtanú...

Alkony
Zagyi Gáborné