Egy romos vár fokán... /Az utolsó szó jogán/

A szél sikolt, s én hallgatom...
hogy kér vagy ígér, nem tudom... 
közel az ég, s közel a föld,
szelíd kék és haragoszöld.
Magyar hegyek, völgyek, ösvény.
Talán meg is érinthetném...
A szívembe hajtogatnám,
ha négy sarkát összefognám.
Olyan békésnek tűnik, öröknek...
de talpam égeti felszáradt vér.
Hiába mosták áztató könnyek.
Mi megtapadt, most a lelkemhez ér.
Lüktet, dobban, él!
Ember, te aki védted,
érzem, hallom a lépted...
még nem végeztél...

Lehelet a vár fokán,
az utolsó szó jogán

Jó MAGYAR, én hittem benne!
Otthont, hazát tönkretenne
ha átok ülne csontomon,
s velem pusztul e romokon
ősi büszkeség... magyar szív.
Legyen hang, ami visszahív
ha mennél. Áldásom veled...
Legyen út mely hazavezet...
Nincs vége... magamat nem áltatom,
csak piheg a múlt és jövő között
harcom. Rab tán e mohás kőfalon?
Szabadnak lenni mindenek fölött...
nézd, csak ez nyílik!
Érezned kell, haltam érte!
Rád! Itt és most van szüksége,
óvd hát a sírig!

Ilona Zagyi Gáborné

Életízű...

A láng még lobban,
jussa igézet,
felkelő napban
titka nem éget.

Eleven szikra,
de selymesen lágy,
gyógyír átokra,
életízű vágy.

Ösztönből fakad,
léte a ritmus,
magával ragad,
lüktető impulzus...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné
2015,03

Egyszerű számadás

Boncolgatott tettek,
analizált fázisok,
górcső alatt a múlt,
foltozgatott, vázlatok.

Veszteségként könyvelt THM
üres fejlettségi fok,
szigorlat szintekben,
mérlegelt áldozatok.

Siker és veszteség,
egymást oltó hatalom.
Ártatlan vétkezés,
felbecsült fogadalom.

Kölcsön kapott lélek,
ütött-kopott kamatok.
Haszonleső végzet,
számon kérőn bekopog...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné
2015.04

Sóhajnyi...

Tétován vívódik
vágyam a peronon,
míg sorsom íródik
sóhajt az alkalom.

Útjára engedem,
szárnyaljon szabadon,
röpülünk bérceken,
túl a virradaton.

Felkelő napfényben
ébren kapaszkodom,
szétárad bensőmben
egy lázas izgalom.

Szeretnék túllátni
közönyös falakon,
a csendet felrázni
a szürke betonon...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné.
2015.04