Erőssé teszel...

Erőssé teszel, ha elgyöngülök...
mikor megtorpan, s bénán ücsörög
a lendület, nyöszörög, könyörög,
míg fáradtan piheg..., s mit gyűlölök
virul, vergődök tehetetlenül ,
lelkemen mint egy megtapadt bürök
mérgezni próbál, lassan csöpörög
s összegyűlt levében megmerülök
elszívja erőm, megsemmisülök,
mégis mindig felszínre kerülök,
erőssé teszel, ha elgyöngülök...

Alkony
Zagyi Gáborné

Regenerálódás...

Csillapodó légszomj, felfrissül
gazdagon, éled valahonnan
megszakadt lendület, oldódik
vészfék kilazult szalagokban.

Az oxigén jótékony, újra
olvas jövőt a csillagokban.
Gondolatokká gyógyult frázis
életre kel sérült burokban.

Regenerált, elfelejtett szó
édesen mézes változatban,
szinte már kézzel is fogható
esélyként kapott pillanatban....

Alkony
Zagyi Gáborné

A rőzse szégyene...

...s mert rőzsét szedni az erdőben
lopásnak minősül,
a nap melegére várj, ha fűt,
tiéd büntetlenül.

A csekély lehet óriási,
azt a földről fel ne vedd,
a szétkorhadó semmiségért
becsületed odalesz.

Ki példát akar statuálni
úgyis mond ítéletet.
Ismeri -e a szorongásod,
ki sosem fázott veled...

Oly kérges fájó igazságod,
jobban mint a tenyered...
Szégyened csendes tanulságod,
hagyd hűlni a tűzhelyed.

A muzsika szó méreg drága
csillagokkal csendül,
figyeld, a tücsök az ég alatt
vigasztalón hegedül.

Alkony
Zagyi Gáborné

Hullámok románca

Egy parti sziklán állok,
ez a nyár most olyan más,
köröttem csillanó hullámok, 
mint egy életre kelt látomás.
A levegő most szinte izzik,
a vízfelszín ezüstben ragyog,
hűséggel tükrözik a leckét,
mit törnek a vonagló habok.
A látványa folyton változó,
hinné az ember, hogy végtelen,
oly igézőn magával ragadó,
egy táncoló, szeszélyes szerelem...
A parton a vad románc véget ér,
itt csapódva szigorú köveken,
fényes szilánkokként robbannak szét,
s érnek földet kihunyó cseppekben...

Alkony
Zagyi Gáborné

Felhők...

Rongyos felhők kúsznak
a szomorú szürke égen,
a vihar kósza hírnökei
gomolyognak még békésen..

Aztán felgyorsul minden,
torlódó óriások jönnek,
vakító villámok cikáznak
gyűlnek a felhő szörnyek..

Sürgeti őket a száguldó,
ellentmondást nem tűrő szél,
tombol féktelen dühében,
hatalmasabb minden törvénynél..

Tehetetlen egymásnak csapódó,
nehéz felhő kolosszusok..
Súlyos tömegük megszakad,
s fájó könnyük, az eső zuhog..

Alkony
Zagyi Gáborné

Még bennem ég...

Semmit nem kaptam ingyen
nekem sok volt a kevés,
nem őrzött, bénán figyelt,
csak várt a gondviselés.

Valami elhalt bennem,
mert kiégett, megbukott,
a túlhajszolt makacsság
egy napon megtagadott.

Mint egy szétszakadt fotóalbum,
mi félbemaradt, újrakezdett.
A félelemmel kevert aggály
túlpörgött, aztán rajtavesztett...

Megmaradtak tanulságnak,
soha be nem forró hegek,
megtanított, hogy én voltam,
ki fölöttem ítélkezett...

Kíméletlen birtokolt juss,
mi vissza nem fordítható.
Cseppekben adagolt jelen
ébreszt, az élet íze jó...

Többet szeretnék belőle
oly mértéktelenül mohón,
saját alkonyom ez, mi itt
ég bennem, szinte lángolón.

Alkony
Zagyi Gáborné

Neve nincs nap

Újra és újra előhívott képek,
hol játszik több csillagos fantázia,
idillbe csomagolt érzékiségek,
karátban mért, érintett harmónia.

Zuhanás szokott mélységig, szigorún
elindul a rongyossá játszott playbeck,
csapból csepegő irónia, öngúny
tükörben agyonsajnált töredékek...

Végtagok zsibbadása, erőltetett
nem szűnő lárma, kínzó kényszerűség,
szükséggel sűrűn szőtt, fájón erezett.
Blokkoló órával sóhajtó esték.

Rohanó miértek, felmelegített
szavak, maradék, szennyes, konyhaszag.
Tegnapról átégett be nem fejezett...,
Sötétben imák, elsóhajtott szavak...

Alkony
Zagyi Gáborné

Oxigénért

Még megtelik a tüdő,
szűrt csontig hatoló szmog,
letüdőzött ártalom,
mélyre szűrődő foltok.

Amíg tagadni képes,
frissül áporodott lét,
amit blokkol temérdek,
de viseli bélyegét.

Mit magába szív tömény
saját alkotta méreg,
vár, inhalál a remény
gyógyítani nem képes...

Megállíthatatlanul,
lassan pusztul a kéreg,
feléli mitől virul
büszkén, közben megremeg...

Raktározza a szennyet,
míg oxigénért kiált...
A föld is levegőt vesz,
mikor az eső elállt...

Alkony
Zagyi Gáborné

Olyan vagy

Olyan vagy nekem, mint
eső után a napsütés..
Olyan vagy nekem, mint
könnyek után a nevetés..

Olyan vagy nekem, mint
rossz álom után az ébredés..
Olyan vagy nekem, mint
tévedés után a reménykedés..

Olyan vagy nekem, mint
fájdalom után a gyógyulás..
Olyan vagy nekem, mint
soha , soha senki más..

Alkony
Zagyi Gáborné

Maradék büszkeség...

Még lép, hullámzó tömegben
sodródik kifosztott lélek...
még lép, gyorsuló ütemben,
titkolná a gyöngeséget.

Még lép, de lehajtott fejjel,
alázatos, nem vakmerő...
Már hiányzik a lendület,
az elszívott életerő.

Még lép..., nem mér időt, távot,
már semmi sem biztonságos...
sokat kapott, sokat látott,
szégyenkező igazságot...

Még lép..., önmagát keresi,
s bár talpak alatt tipródik...
nincs pánik kapuzárási...
büszkesége nem engedi...

Alkony
Zagyi Gáborné

Épít és bont...

Állandóságra vágyni
folyton változók között,
valóságot keresni
tünékeny álmok mögött.

Sosem fogy a végtelen
nem szűnő kínálkozó,
mindig van egy újabb rész,
csábítón illatozó.

Egy végtelen kirakó,
ami sosem készül el,
hogy mindig legyen hézag
a sors kínosan ügyel.

Méltósággal átölel
verejtékben úszó csönd,
s hogy végre láss, lebontod
a felépített börtönt...

Alkony
Zagyi Gáborné

Messzire vitt dallam...

Emlékek erdejében egy nyíló vadvirág,
édes pillanatból sarjadt, könnyek itatták.
Sóhajból csírázott, életre keltette vágy,
míg mohón szárba szökött, ringatta avarágy,

A fény csodálta, csak szép lassan bontogatta,
megélt szépségeit mind a szirmokra írta...
Olvasott a szél, mikor meg megsimogatta,
messzire vitt szavait, most is dúdolgatja...

Alkony
Zagyi Gáborné

Sablonra váltva ...

Emlékszem az éjszakára,
mikor lehullott egy csillag
és arra a kívánságra,
amit suttogtak az ajkak.

Még gyermeki, regénybeli
vakmerő vágy volt. Igazi,
oly lázas, élettel teli,
ifjú. Íze friss, tavaszi...

Mint képzelt időkapszula
már csak emlékeimben él,
bár a szél még mesél róla
nem látom, már messze a cél...

A tartalma már szétmállott
tanulságnak, bölcsességnek.
A valóság sablonra váltott,
egyszerű, banális történet.

Alkony
Zagyi Gáborné

Megszokott...

A pálya épített,
csattogó kerekek,
a kanyarok élesek, 
de akad itt egyenes.
Követi a tájat,
hol lejt, hol meredek,
egy örök száguldás,
néha erőltetett...
Szabályok, teljes gőz,
spórolni nem lehet,
ritmikus kattogás
békés, elégedett,
helyenként sikoltás
a vészfék elveszett
a váltó nem kímél,
idő, nem tervezett...

Alkony
Zagyi Gáborné