Csicsóka

A napszínű szirmok,
az útszélén, itt-ott.
Villannak a zöldben,
vadon, anyaföldben.
Mintha csak nyújtózkodna
a gazba gabalyodva.

Figyelj rám, itt vagyok!
Élek és ragyogok!
Nem öl el a dudva,
érték vagyok tudja.
Néhol elrejt mély árok,
vedd észre, hogy kiáltok.

Viharos szél tépi,
ősz van, ő is érzi,
de virul békésen
hűvös derengésben.
Mosolyog a csicsóka.
Apró napra-forgócska.

Ilona Zagyi Gáborné

Fohász helyett...

Mit ér a tétlenség bűnét naponta gyónni,
a feloldozás ugyan kinek és mit segít?
Lelkesít e az igétlent szavakkal fedni?
Elengedni, veszni csak úgy... lemeztelenít.
Játékban vannak a kiteregetett lapok,
az ok és okozatok határokat szabnak,
de vigyázz becsapnak... s hiszed, hogy ártatlanok.
Be sem kopognak, ha a zsetonok elfogynak.
Tűsarok, mamusz, bakancstalp, dobban és koppan.
Zuhantak eleget... lépnek, hisz tudnak járni.
Bénán az utolsó táncra várni nem elég...
végig táncolni... nevetve, sírva... BÜSZKESÉG.

Ilona Zagyi Gáborné

Dallam a bús égre...

Ha felnézek az égre,
s a világmindenségre
gondolok.
Tudom, egy parányi rész,
s egyszer majd semmibe vész,
hogy vagyok.

Látok, hallok és érzek,
s ha nem is mindent értek,
telt tüdő.
Lélegzem... pulzál, lüktet,
magával sodor, sürget
az idő.

Közép tájon, mondanám,
éppen a sors vonalán
haladok.
Születő lét, körforgás,
színek, illatok, ízek
és zajok.

Gyűjtök minden érthetőt.
Szerethetőn éltetőt
számolok.
Napfényem a bús égre,
gyerekek nevetése...
dúdolok.

Erő... újrakezdéshez,
hogy mindig volt, van és lesz,
hihető.
Fák, lombok suttogása...
Forrás, víz csobogása
hűsítő.

Madár fészkel, költ, s itt hagy
dallamot: Nem magad vagy
tudhatod.
Szárnyal vágy itt és távol,
s az otthon, lehetsz bárhol,
visszahoz.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Ponyvaremény

Verejtéken kapott keserűk, édesek.
Szétesett párszor az a összerakott kész...
s az a rész, amit már senki el nem vehet,
át és át-tisztogatott, gyorsan naprakész.
Lét :"ki ad többet" árverésen.
Talán csak is fertőző ragály,
hová egy új szabály kellene,
ahol a hetedik nap az enyém...

Egy ponyvaregény...
egyszerűn szerény...

Gyermekként adták rám, mint meleg kabátot.
Álmaikat szőtték bele... igaz hitet,
s becsültem az ígéretet. Tanulságok...
Itt és most miért fázom benne? Értitek?
Létezik pokol, ami hideg,
s ahol szél a klíma. Érzitek?
Porhintés... Kinek a nevében?
Szakadt cérna kabát szövetében...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Napfényes vágy

Mennyi árnyék, ami félelmetes...
szelídkékem eltűnne, ha hagynám.
Napestig sorolhatnám, hogy hányszor
tört meg az egészséges hatvány,
hisz vesztem el bennük jó néhányszor.
A Létem aprócska hányadosa
az a bizonyos végeredmény,
s ha tehetném el sem engedném,
lennék szenvedélyes, hű cinkosa...

Napfényes vágy... tudom, sorsköteles,
de ha csak örökké elsiratnám,
velem maradna -e szürkületkor?
Ha nem átéléssel foltozgatnám...
míg hiszem, velem van ébredéskor.
A részem... kell, jó a gyógyításra.
A torzulás ettől vérszegény...
Vágyam ott a remény képletén
tőlem erős... nincs más indoklása.

Ilona Zagyi Gáborné

A remény virágai

Hirtelen érzés, mikor rémületre, színeket festesz,
kezed nyomán, kopár fák alatt, sárga virágok nyílnak,
s míg csillannak reményfoltok, közben félni elfelejtesz,
mint csillagok az éjszakában most teret hódítanak.

Lelked teljességével érzed, hogy ez nem csak káprázat,
a szívedből szakadt, lehetetlenből kiutat mutat,
s míg jelent jóságot, soha el nem vesző hitet, vágyat,
az akaratod a kilátástalanság ellen lázad.

Hiába a sötét, a vészt jósló árnyak,
a fény mindent átsző, beragyog, s te tudod,
ha hiszel benne, nem csak szűnő varázslat,
akkor is sugárzik, ha szemed behunyod.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné
2015.08.