Tarka öltéseid közöttoly észrevétlenül fáradt el az idő,a súly alatt felnyögött tehetetlenül.
Magára maradt az addig még lüktető,
s csendessé vált így árván, őrizetlenül...
majd átlépett álmod fölött
az utolsó pillanat,
s fel máshol ébredtél.
Szívemmel tartom a szakadt fonalat,
s a lélegzetemmel hozzá sóhajtanám
a folytatást...
Zagyi G.Ilona
"Ha majd nagy leszek!" Gondolkozom sokszor.
"Talán majd én leszek az a jó doktor;
aki meggyógyítja fájós lábadat,
vagy ápoló, ki megméri lázadat,
vagy szakács, ki jól főzi a húslevest,
vagy épp a postás, hoznám a leveled.
Megszerelhetném a csöpögő csapot,
vagy faraghatnék, lehetnék asztalos.
Építhetnék házat, művelnék kertet,
termesztenék neked, mézédes epret.
Időjósként tudnám, lesz -e ma felhő,
mikor, hol szakad, kell -e majd esernyő.
Lehetnék költő, alkotnék verseket,
regényt is írnék, olvasnád könyvemet.
Vadőrként óvhatnám a természetet,
vagy taníthatnék kicsi gyerekeket
csupa jóra, amit tanultam veled.
Tucatnyi kérdés, keresném a választ,
s ha tudós lennék, mondanám, kívánhatsz
mint a mesédben. Valóra váltanám.
A tudományom rád igazítanám,
ha majd nagy leszek!"
Zagyi G.Ilona
Meghasad naponta a kérges réteg,felszakad...él...
Eleven arcok, elfojtott hangok,
lélegzetek a vaskalapok alatt,
s visszhangzó nyűg.
Az elégedett maszkot
marja a lét-erózió...
Elég?
Itt-ott áramló, szabad fénytöredék
ütött-kopott vágyakra ül könnyedén.
Megcsillan, valamit felnyit,
de nem ígér szépet, nem ígér semmit.
Csak a látványtól össze nem törik
egészen a reménytelen...
Maradhat így is... tétlenség rá a folt.
Sok apró szikra, ami sosem lángolt,
így fakul szürkén, kihuny nyomtalanul,
megnevezetlenül,
kimondatlanul...
Zagyi G.Ilona
Apám gyűjteménye, mondhatnám, hogy békés,sokféle formában a felügyelt idő.A megannyi órával halmozott mérés,
ütemes kattogás, pontos egyetértés
figyelmeztet arra, hogy minden sürgető.
"Egyszerre a lényeg, hogy egyik se késsen!"
Pontosan órakor két kakukk szónokolt,
közben ütött az inga, zenélt sok fali,
hozzá unottan ketyegett több asztali,
s ő vigyázta, figyelte, folyton vacakolt...
piszmogott az apró fogaskerekekkel,
mikor valamelyikük ütemet vétett.
Leellenőrizte szinte minden este,
ha merült az elem. "Úgy jó ha egyszerre."
Épp ezért sehonnan, soha el nem késett.
A kakukkosokkal volt a legtöbb baja,
a kótyagos "kakukk"-kal tele volt a ház,
amíg hazanem ért, s csendet nem teremtett.
Majd a helyére egy másikat függesztett,
"...mert nem jó már semmire, amelyik hibás."
Mikor Stroke-ot kapott megnőtt a zűrzavar,
ellustult néhány, s néhány bután megvadult,
tudtuk, fogy az erő a béna ujjakban,
s nem a fránya idő az, amivel baj van...
szabálytalanná vált, ami elszabadult.
Órák a papír dobozban... Túl nagy a csend.
Ó hányszor kértem, "csitulna el... halkabban!"
Hiányzik... az akkor megfékezhetetlen.
Hallgatnak vádlón a mutatók dermedten.
Csak a szívem ver most egyre hangosabban.
Zagyi G.Ilona
Még emlékszik az érintés...
ujjam, bőre melegére,
megszűnt az a hű keringés,
földi léte por... nincs, vége!
A tudat zárja a fohászt,
mint, ahogy urna a hamut,
de hiszem a lélektavaszt,
nem csukok be minden kaput.
Tudom, nap már nem melenget,
nem kap el a nyári zápor.
Nem látod a rózsakertet,
nem lesz szüret, nem lesz új bor.
Nem járod többé az erdőt,
nem mutatsz nyíló ibolyát.
Nem hozod az első epret,
föld nem őrzi lábad nyomát.
Duzzog az ég, esik eső...
így ha sírok senki sem lát,
nem adja már vissza senki
ezt a drága édesapát.
Békét őriz a temető,
tán mosolyog rám odaát.
Huszonegy gramm. Árnyékfelhő.
Akarom hinni az Imát...
Zagyi G.Ilona
Lángol az este a Tisza tükrében,amikor fölé hajol. Lám ölébenringatja a hosszú, többéves álmot,
a megőrzött és felkínált ébredést,
a csekély gyönyört, pár óra létezést.
Születés... a rég várt kibomlás
itt él és röpül
ügyetlen, ám boldog csapongás,
násztánc körös-körül.
Rajzó öröm... lassan elhal a vízen,
hullott szárnyak a csillogó felszínen.
Záloga mélyben... megtérülő zálog.
Foszló szép... tiszavirág-takaró,
mint milliónyi, hervadó szirom.
Zagyi G.Ilona
Szokatlan vigyorral ült rügy fakadásán,hintázott vígan eleven, zöld szín-skálán,s míg bukfencet vetett zsenge gyepszőnyegen,
tarkaságot sürgetett csókkal lelkesen...
Mohó ifjú volt egy leheletnyi ingben,
egyetlen vággyal, hogy mindent megérintsen.
Rózsákat akart, ha már nincsen korhatár.
Ó, hogy reszketett a hajnali harmatban,
szakadt százfelé a zúgó szélviharban.
Hullott mosolyát őrzi sok-sok vadvirág.
Még könnyeivel küzd, de évődik, mert nyár...
csitítgatón simul dühvel, haragvással.
Táncol az esőben csupaszín ruhában,
derűt ígér boldogan... felnőtt végre már.
Zagyi G.Ilona
Kép: Josephine Wall
