De nem kérhetem

Kérem vissza a színeim,
a mozdulataim erejét,
a fiatal énem gyermeki,
ártatlan lelkiismeretét.

Kérem vissza a tetteim,
régi szárnyaló lendületét,
a hitem töretlenségét,
a remény vendégszeretetét.

Kérem vissza a lázat is,
a szerelem csáberejét,
az izzó érzelem minden
átható, fényét-melegét.

Kérhetem -e forgasd vissza,
az idő óriáskerekét?
Veled röpítsen vissza még,
újra álmodni az ébredést.

Kérhetem -e vissza mindezt?
Balga vagyok kedvesem...
Miért vágynék többre, hisz
szép ez a szelíd szerelem.

Életszagú mindez, értelem.
Az idő múlása? Jelentéktelen.
Őszül már lassan a nyár is,
de szép veled,szeretem.

Megszokom a gyengeséget,
s, hogy az időm fájón kevés,
ölelj, s már nem is zavar, mit
az idő az arcomra vés...

Alkony
Zagyi Gáborné

Füstbe ment

Mennyi zsebre tett fájdalom
csak gyűröm, csomagolgatom,
szánalom íze ne érje,
ne sirassa dicsérője.

Nem is kincsnek kuporgatom,
egy kupacban veszni hagyom,
felhalmozni lehetetlen,
mert a zseb nem feneketlen.

Ha megtelik, máglyát rakok,
égjenek a gondok, bajok.
Sosem vagyok üres zsebbel,
spórolgatok türelemmel.

Alkony
Zagyi Gáborné

Megszabott keret

Lektorált szöveg, rejtett hibák,
csak úgy eltűnik í -re tett pont.
A vesztes szerep tán betanult,
hosszú sor végén lerágott csont.

Limit csak is kis adagokban,
a dózis, szűkre szabott keret,
pereg, s lassan sorok közé ég,
montázsba gravírozott lehelet.

Alkony
Zagyi Gáborné

Játszom a csenddel...

Csak a csenddel játszom, őszi színekbe mártom,
nincs másom. Sebezhető, hiába vigyázom.
Légiesen könnyű, szinte valószerűtlen.
Hűséggel ölel, magasztalnom szükségtelen.

Megtörik. Hulló esőcseppek zaja űzi,
s míg egésszé összefűzi, csak figyel, tűri.
Dobban és koppan, gyorsan, egyre hangosabban,
morajló torlódás, villám cikázva csattan.

Engedelmes, de mégsem veszik a viharban,
újjáélesztem, dédelgetem játszó társam.
Van, hogy rám-un eltűnik, majd bújik arcátlan.
Sorokba zárom. Hagyja, hogy tintába mártsam.

Alkony
Zagyi Gáborné

Elszabadult szavak

Ritkán szálkátlan, mit fog a lélekháló,
s megrágott szavakhoz, kell a fogpiszkáló.
Mélyhűtött törmelék, letüdőzött sóhaj,
míg van tűrőképesség, csend sztereóban.
Halmozott kérdőjel nincs pont-tal szinkronba,
tartalmas szóbomba robban -e titokba?!
Nincs gyújtózsinór, feszültség gombja kiold,
végre fellélegzik, gyűjteni hiba volt...

Alkony
Zagyi Gáborné

Álompergető

Mikor ördögöt festek a falra,
andalító dallam, jobbra-balra.
Magasba emel a papírsárkány,
időm síkján riasztó a látvány.

Árnyékok, gonoszak, ártatlanok,
átok faltól-falig. Mást akarok.
Eltévedt semmi csak körbe-körbe,
görbe tükörben, ami kimaradt.

Új lapok, tisztával összemosva,
kibontva, egyensúly rendbe hozva,
ahonnan a vakolat lepereg,
tűzfalra írt graffiti sistereg...

Alkony
Zagyi Gáborné

Néha kell az ellentét...

Tűz a tüzet, víz a vizet
erősíti, naggyá teszi.
Szeszélyeit kiélezi,
tűzvészt hoz, vagy árral fizet.

Erősödik, duzzad, terjed,
hatalma lesz, gyilkos vonzás,
mint fájdalom és vívódás
drámájában társat keres.

Sír a dallam, boldogtalan,
könnyezik szonettkoszorú,
tragédiát ír szomorú,
hol az ég is csillagtalan.

Hol a szabott határérték,
van -e mérték? Kell ellenszer,
mi nem pirula, vagy vegyszer.
S nem tükör kell, csak ellentét.

A vigaszból legyen elég,
lásd meg, érezd a színeket,
a kontraszt élesebb lehet,
sötétet elűzi a fény.

Vidám, nevetésre késztet,
felszáradhat tőle a könny
pezsgéstől elfárad közöny,
csupa életízű részlet.

Falat bont a derűs kotta,
akkor is, ha csonkja marad,
ami rab volt lehet szabad,
hiszen víz a tüzet oltja.

Alkony
Zagyi Gáborné

Óvd!

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomon,
nem tör át zajokon erőtlen suttogás,
szívdobbanással átfonom, csiszolgatom, 
úgy elmondanám, de nem hallja senki más.

Mint hajótörött, ki sorokba ír csendet,
közben nem érti miért szenved, sóvárog,
körülötte áramlatok jönnek, mennek,
fenyegetők, villanó fények, viharok.

Szélcsend van itt, s míg leírom tollvonással,
ember küzd mással, s egymással erő felett,
jelenben megengedett, nem szűnő vággyal,
míg beleroppan gerinc és emlékezet.

Mindig van új miért, tanulság elárvul,
elárult tegnap és magasztalt tévhitek,
s, ahol ágy jéghideg, keserűség társul,
csak gúny virul, mi magasba emelkedett.

Fekete, fehér csak falja a színeket,
mohón, étvággyal, majd pihegve kövéren,
tétlen bámul. Isten dolgozik, festeget,
- Óvd! - mondja, s türelmet kér, emberségeset.

Kiáltanék, de nem jön hang a torkomon,
nem tör át zajokon erőtlen suttogás,
szívdobbanással átfonom, csiszolgatom,
talán egyszer, majd elmondja valaki más.

Alkony
Zagyi Gáborné

Mint eldobott kövek...

Soha nem kellett más tulajdona,
lopott percek sosem érdekeltek,
hűség mindenki magánvagyona,
sok szennyet takar díszített szőnyeg.

Csak felvettem, amit más eldobott,
s engem hasonlóképp fölemeltek.
Tán a csillagokba meg volt írva,
hogy "Ők majd egyszer egymásra lelnek"

Összeér a két, sorscsiszolta kő,
mely a másik nélkül értéktelen.
Életre kelt bennem elhalt lelked,
s tiédben ott dobog az én szívem.

Alkony
Zagyi Gáborné

Ne mondj le

Valami visszahúz,
merev a mozdulat,
magad sem érted
tagadó szavadat.

Meg nem élt álmok,
eldobott vágyak,
mélyen legbelül.
szabadulni vágynak.

Magad köré burkot
vonsz, fájdalmasat.
Tömködöd a réseket,
míg szíved belehasad.

Bántja a szemed az
áttörő fény sugara,
ijeszt az ismeretlen,
de csábít a gondolata.

Próbálsz lépni, most
talán mégis sikerül,
simogat a lehetőség:
Ne félj! Ne menekülj!

Fogd meg a kezem!
Légy őrült egy kicsit,
hallod, hogy ver a szíved?
Kéri az esélyeit...

Segíts neki! Indulj!
Veled tart, aki szeret.
Rövid ugyan az élet,
de még boldog lehetsz...

Alkony
Zagyi Gáborné

Részlet

Valóságos

Beletörődés