Súlytalan(ok)

Tudom, hogy nincs jelentősége,
a mélybe dobom, vagy az égre
föl. Mi haszna súlytalan ok...
Mint hélium, hol-volt, hol-nem volt...
s a telt poharam szomjat nem olt.
Kövülnek cseppenként párlatok.

Adok, kapok és néha kérek,
nyitott szívvel, lélekkel élek,
s nem tűröm szememen a kendőt.
Illatok és itt maradt színek,
hajnalpírja s alkony festi meg,
átformálva a köztes időt.

Ilona Zagyi Gáborné

Árvuló vétek...

Most csak a szélnek súgom halkan,
s hagyom elveszni a viharban,
ne tudd, hogy félek...
Nincs titok, csak gyönge pillanat,
mi hirtelen feltör, fölszakad
árvuló vétek...

Felhők dühének továbbadom,
reményre elcserélt fáj-dalom,
"hisz érted élek..."
Ölel, ringat a "minden rendben",
s a végtelennek tűnő csendben.
megszűnik végleg...

Ilona Zagyi Gáborné

Új út...

Dübörgő gépzaj...
törik, reccsen ág.
Benzingőz éget
fákat, cserjéket,
sikolt némaság.

Kipufogó gáz.
Ma nincs madárdal.
Az összetört csend
az égre rebbent...
Nem bírt a zajjal.

Szemét a fűben,
már nincs sártenger.
Cross motor felbőg...
Új út... Új idők...
Itt járt az ember.

Ilona Zagyi Gáborné

Ég felé nyúló ágak...

Sehol-semmi légvár felhők felett...
életfa ága furcsán megnyesett.
A mű megoldatlan, kényszeredett,
álom és valóság között rekedt.

Lombja pókfonállal átszőtt idill,
szakad, foszlik, a sablon kész. Stabil.
Előírt fejlődési szakaszok,
esélyekkel varrt, sűrűn foltozott.

Múlik, gyógyul a láz, igazodik,
szomja behódol, cserepesedik.
Napszítta, elhasznált emlékezet.
Változó évszak..., nincs új fejezet?

Százszor, ezerszer átöltöztetett
szabály, forma csak a megengedett.
Féltve őrzött klisé megörökölt,
elő árverezett megtett mérföld.

Készen kapott, kezelt terápia,
testébe zárt klausztrofóbia.
Iszony, ami sűrűn túlpörgetett,
mérgezett lenne, veleszületett?

Miért kellene másnak látszódni,
hiszen csak azt lükteti: vágyódni.
Míg magas fokon képződnek hibák,
hiszi, hogy létezik az a világ...

Eszményit, üvegszerűt festeget,
utópiáról akril képeket.
Ég felé nyúló ágon képzelet...
Sehol-semmi légvár felhők felett.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Korosodó betűk

Szabályosan görbült
egykor minden vonal,
magabiztos jelek,
aprólékos gonddal.

Fiatalos lendület
pajkosan gyöngyözött,
már csak napló őrzi,
hogyan erősödött.

Ismétlődő szavak,
szigorúan kötött.
Formaruhát öltött,
szürkeségbe fürdött.

Élet indigója
nehéz lapok között.
sorsára hagyott vágy
sorokból átszökött.

Beszélnek a betűk,
elárul a forma,
bizonytalan a kéz,
ha sír külalakja.

Tanulságuk vértez,
de gyönge, reszketős.
Titkait gép üti,
a jel életerős.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Egy gyermek szemének...

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
életét tőlünk kapta,
nem esdekelt érte...
Hogy vágyott-e ide?
Csak beleszületett.
A helyet mi adtuk,
nem ő kéredzkedett.

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
ha boldog, elégedett,
visszaragyog a fénye.
Az arcára van írva
szinte minden érzése,
az ő kicsi lelkének
sóhaja, rezdülése...

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
Csengő kacagása
a szeretet zenéje.
Tán a legszebb dallam
egy szülő számára,
vidámsága a harmóniát
hozza a családba...

Egy gyermek szemének
mindig nevetnie kéne...
Jó lenne a gond felhőjét
messze űzni tőle...
széppé tenni, mosolyokkal
tarkítani a gyermekéveit.
Szilárd, biztos talajra
tenni a jövő alapköveit.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Gyermekmosoly

Varázslat ez! Élő varázs!
Tűzrőlpattant forró parázs.
Megolvadnak a jéghegyek,
suttogják a szívcsermelyek.

Lelked vacog? Melegíti.
Fájdalmadat gömbölyíti.
Gyógyít. Nem ördögpirula,
rajta nincsen árcédula.

Rád adja a csön-csön gyűrűt.
Keserűből eperízűk,
a kedvenc ízedé válik,
mert ez, az, aminek látszik.

Napsütés a borús égen,
fény hívogat vaksötétben.
Színeket fest pajkosakat,
virág nyílik, mélyről fakad.

Bűbáj, mitől világ kerek,
rád mosolyog kicsi gyerek.
Tűzrőlpattant, forró parázs.
Varázslat ez, élő varázs!

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Kicsike vágyak

Édes kis pofid,
oly gyakran ragyog.
Kicsike vágyaid,
felhőkre rajzolod.

Lepkéket kergetsz,
tücsköt, bogarat.
Csillan a sziporkázó,
bűbájos gondolat.

Minden állat érdekes,
cica ül a fő helyen,
nincs is olyan jószág,
mire nem mondod: Szeretem!

Csattog a mezítláb,
köveken, tereken.
Nem számít, ha hideg,
hiába az intelem.

Gázolsz a patakban,
érdekel a béka,
mondod, a sikló is
isten ajándéka.

Virágot gyűjtesz, mindig
születés napom van,
nincs is ez másképp,
ha itt vagy a karomban.

Rotyog az étel
a játék katlanban,
nem ettem jobbat, tán
csak álmaimban.

Mozdul a hinta,
vágyaiddal szárnyal,
nem lehet betelni
huncut mosolyoddal.

Elmeséled nekem,
a listád hosszú,
óriássá duzzad
a vágyott tennivaló.

Elolvad a nap is,
maga vagy a csoda,
varázslat a mozdulat,
minden bánatom oda.

Ha itt vagy, nem számít,
szívem hányszor dobban,
nem gyógyítja semmi
tőled soha jobban.

Alkony / Zagyi Gáborné /

Egy gyermek szemének... hangos-vers