Egy Árnyék

Zöldellő mezők, fehérben a béke,
pirosat festett a sok magyar vére.
Hirdette egykor "erő", "hűség", "remény",
Nem rongy a zászló! Tiéd, miénk, enyém!
Dobbant a szív! Nem ölte ritmuszavar,
csak együtt dübörgés... tudta, a magyar.
Viharos szél, sikolya, mint halálsíp
szól... a múltból felkavart por szemet csíp,
s árnyék az mi ránk vetül.
EGY, nagy! A több darabra...
mind piheg, erőtlenül,
de egymáson taposva.
Árnyék! Hasadó, szakadó anyagra,
de csak azért, hogy újra összefogja.
Nemzetnek sorsa, sok-sok apró szálon.
Szétfoszlik, ha belül sérül a vászon.
Összefonva "erő", "hűség", "remény",
Nem rongy e zászló! Tiéd, miénk, enyém!
Dobbanjon szív! Ne ölje ritmuszavar,
csak együtt dübörgés... Hallod e magyar?

Ilona Zagyi Gáborné

Minden MAGYAR ember emlékére, aki hazájáért halt...

Tudom, milyen lehetne...

Néha jó lenne egy életszűrő,
szigorúan ellenőrzött rosta,
fennakadna minden, ami gyötrő,
csak jó szándék folyhatna át rajta.

Mégis hiszek emberi jóságban,
akkor is, ha megtéveszt ,megvezet,
sok a tövis koldus igazságban,
nincsen szűrő, sem varázsfőzetek.

Ismerem a valódi világot,
de azt is tudom milyen lehetne,
ám a közöttük húzódó árok
csak mélyül, sose lesz betemetve.

A lelkembe égett tapasztalat
sokszor sikolt, kioktat, intene...
láttat tanulságból épült hidat,
figyelmeztet, tudom megmentene...

Ilona Zagyi Gáborné
2015.10

Lángjegyek

Csapongó tűz... hogy ég, ellenőrzöm,
s még győzöm lesöpörni a pernyét.
Vesződöm vele, hogy levegőzzön,
s hevítek folyton minden részecskét.
Vadak, szelídek... ha perzsel tűröm,
költöm az édes szeszélyt... ingatag
láng röppenő szikráit betűzöm.
A sz-e-n-v-e-d-é-ly-től égnek, izzanak.

Ilona Zagyi Gáborné