Magamért szeret

Varratok

Szilánkok

Különös vagyon...

Lassan kialszik a lámpafény,
s vele kísértő lidércfények.
Lélekben megújult derengés,
oly szépnek tűnik, őszintének.

Talán nem kéne, de nem félek...
ismerős, már megszokott zajok.
Távolodnak sötétlő színek,
rajtuk a nap fénye átragyog.

Nem kérek semmit, mégis kapok,
éled bennem a lázas ösztön,
most rám csókolja bűvöletét,
vagyon ez... mind magamra költöm.

A napfény varázsát, erejét...
vadvirágok édes illatát.
Csábító szeder fanyar ízét,
s az erdei fák hűs árnyékát...

Szél hóbortját, szeszélyességét,
a játékát, simogatását.
A hirtelen jött nyári záport,
kóborló felhők duzzogását.

Nem mérek értéket, mert enyém,
becsülök minden pillanatot,
mert élem, ajándékok ezek,
mit naponta kicsomagolok...

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /

Múltból hozott láng...

Amíg létezik a nemzetnek múltja,
fiatal öregnek a kezét nyújtja.
Gyöngül az elfogyó gyertya lángja,
lobban egy másikon újra gyúlva.

Mesél, elevenné válik útja,
fény és sötét, öröme és búja,
születés és halál, sorsát tudja,
bízik benne, lesz mindig utódja.

Lesz, aki a lángot tovább viszi,
őrzi, kikacagja, megkönnyezi.
Becsüli, tán tönkre sose teszi,
nem felejti el, ha félreteszi.

A csengő himnusz, nem követel, kér,
amennyit adni tudsz, annyit ígér.
Mit jelent a zöld, piros és fehér,
szívedben égő láng, mondd meddig él...

Alkony
Icus Zagyi Gáborné

Mondd, anya!!!

- Mondd, anya mi a szabadság?
Ha létezik, lélegzik -e?
Ismeri -e őt a világ,
milyen a szabadság színe? -

Szabadság...?

Persze, hogy létezik kincsem,
figyeld csak a pillanatban,
ott lapul a lélegzetben,
veled van a gondolatban.

Azt hiszem velünk születik,
tán egyszerű, fehér színű,
bár a tetteink átfestik,
a léte örök érvényű.

Nem ural, csak egy késztetés,
nincs is fölötte hatalom,
mint a morajló vízesés,
vagy csillanó fény lombokon.

Látod, hogy repdes a lepke?
Fél tőled, hogy tán megfogod.
Szabad léte, büszkesége.
Rabsággal elpusztíthatod.

Lehet szárnyaló, mint madár,
mely a kék eget átszeli,
de lehet örök csapdában,
ha nincs szándék, mi élteti.

Egy életen át űzött vad,
mely gázol sebes patakban,
szabályok között céltudat,
mely küzd sötét áramlatban.

Bilincseket rá mi teszünk,
súlyok: igen-nem, döntések,
ellensége szolga lelkünk,
gyöngítik ítélkezések.

Változó, de nem szűnő vágy,
mi halkul, vagy erősödik,
acélos, vagy édesen lágy,
szelíd, ha kell tiltakozik.

Mint a természet törvénye,
gigászi, legyőzhetetlen,
mert mindig marad szikrája,
lobban, türelme végtelen.

Néha vérvörösre festik,
lázadóvá válik, nem kér,
ha követel nem rejtőzik.
Tombolva áramlik a vér.

Aztán fehérré szelídül,
újra és újra szennyezik,
majd lassan ezüstbe őszül,
barázdákban csendesedik.

Lehet csillagom, tévedünk.
és csak a gondolat szabad.
Határok közé születtünk,
de, átlépheted a falakat...

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /