Őszi vigasz

 

Gomolyog felhőkkel a hajnali pára,
bújik a hegycsúcs, mint puha paplanába.
Lebbenti, űzi szél, nem kell még rejtőzni,
hisz csak most kezdődik, s jó itt elidőzni.
Szárít őszi vigasz, mert csupa könny a zöld,
bús melankóliára napszíneket ölt.
Vöröses árnyalat élekre, fonákra,
mind egy emlékezés a nyár mosolyára.

Zagyi G. Ilona

Még egy flört

Kacérkodik a nyár,
flörtöl is az ősszel,
bájoló suttogás
- Küzdjünk az idővel...

- Válassz engem ! - súgja
simul is a szentem...
- Nézd! Alszik még a tél,
ölelj engem csendben.

Bódult egy kapcsolat,
érlel, nevet, kacag.
Gyümölcsözőn édes,
felejtett végszavak...

Elodázott búcsú,
verőfényes bókok,
szeszélyes kalandor
követel még csókot.

Összebújnak kicsit...
érzik mind a ketten,
a változás dráma...
frigyük lehetetlen.

Zagyi G. Ilona
2015.09 

Nyársirató

Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.

A kereten átlép, könnyekkel küszködik...

Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,

haragvó arcára kell egy széles mosoly.

Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,

de már csak maradék mit kínjában érlel...

melengetett színek, megízlelt hóbortok,

megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.

Megküzd gyöngesége békülő látszattal,

csábos szelídsége szétdobált haraggal...

A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...

csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.

Zagyi G. Ilona

2016

Virágtakaró

Ballagott az öreg, komótosan,

koppanó botja lépteire vigyázott.

A ruhája szakadt, bár tiszta,

valaha jobb napokat is látott.

Nincs asszony már, ki megvarrja,

őt most az angyalok vigyázzák,

szinte mindennap meglátogatja,

igazgatja párja szerény sírját.

Kezében egy kosár, teli árvácskával,

mellette egy kis kapa, majd elülteti.

Csöndes a temető, serény az öreg,

meg nem áll, idejét nem vesztegeti.

Büszkén nézi művét, beszél is hozzá:

- Nézd, mama, milyen szép virágtakaró!

Megsimítja a fejfát, csókot lehel rá,

- Hiányzol - súgja - Melletted lesz majd jó...

Alkony

Zagyi G. Ilona

2014.08

A körforgásban...

Miért születtem, miért halok?

Jöttem, láttam, s majd mindent hagyok

magam mögött...

Lét-forgatag, de el nem veszek,

csak elveszek vagy hozzáteszek,

leírt körök.

Bejárt szintek, megcsodált torony.

Megtartom, vagy csak kapaszkodom?

A föld dübörög?

Az érlelt gyümölcs néha férges.

A gyökerek közt tekervényes

átok zörög?

Toxikus légtér, nap megéget!

A honnan söpört törmeléket

nyelem, köpök.

Ültetek fákat, lesz majd erdőm,

túl látsz majd róluk a füstfelhőn,

ha nem törött.

Mesélnék róla, csupa jóság...

de emészti valami kórság.

Kér, nyöszörög.

Méreg mossa az árnyoldalát,

s félek, föléli saját magát,

nem lesz örök...

Lét-forgatag, de el nem veszek,

csak elveszek vagy hozzáteszek...

meg nem szökök.

Miért születtem, miért halok?

Jöttem, láttam, s majd mindent hagyok

magam mögött...

Zagyi G. Ilona

2015

Az élet vizén...

Látod, ott ring a tengeren
az a viharvert, kis hajó!
Rongyossá tépett vitorla,
szélcsend, most nincs félnivaló.

Kétfelől part, múlt és jövő,
jelenben békésen pihen.
Csodás alkony széles vásznon,
gyönyörködik színeiben.

Közel még a múlt mólója,
borítja homály, nehéz köd,
hírt hoz arról fehér galamb
repül a víztükör fölött.

A jövő kikötő messze,
de csábítja kínálkozón,
körvonala már-már látszik,
segít a szél tanácsadón.

Életre kel szakadt vászon,
nehéz horgonylánc nyikorog,
burukkolva pihen galamb...
tovább viszik áramlatok.

Alkony 2015
Zagyi G. Ilona

Az utolsó szikra

Szomorú zsarátnokként pislog,

de még követel a halódó vágy.

A hamuból szökevényként röppennek,

a csillagfényű, apró titokszikrák.

Ágya hideg, de forróság emészti,

altatódalát dúdolja az elme,

nem akar kihunyni, riadtan kuksol,

reménykedőn vár egy ártatlan jelre.

Elveszni látszik, megadóan fárad,

a pernye már lágyan betakarja.

Csillapodik az emésztő láza,

üszkösödő magánya álomba fonja.

De nem engedi halni, élesztgeti,

melengeti az óvatlan pillanat,

s boldogan lobban életre még,

beragyogva, elfojtott álmokat...

Zagyi G. Ilona