Kalandregény

Egy igazi kalandregény,
ahol megszökik egy lány,
vágyott, tiltott szerelem,
az élet országútján...

Egy bűvös, édes románc,
mit kísért átok, áldás.
Egy kegyes-kegyetlen tánc,
ahol nincs elszakadás.

Kölcsönösen nemesült
erős, túlélő hajtás,
szenvedélyből édesült,
ösztönző viszonzás...

Szerelem, mi hatalom.
Egy láng, amely tán örök.
Lélekedző bizalom,
az út bármilyen rögös...

Hol sírva, hol mosolyogva,
annyi megélt vihar után,
még most is kézen fogva,
EGYÜTT a fiú és a lány...

S mint a rózsa tüskéje,
mi virágait óvja,
jóban-rosszban zenéje,
már büszkén zengő óda.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /
2015.03

Napkelte

Lenyűgöz ébredése,
beteljesülése,
menekül riadtan
éjszaka sötétje.

Fölénnyel csillan
törekvő fénye,
igéző színekben
burkolt önzése.

Ugyanaz, mégis más,
változó szépsége,
mit horizont fölött
büszkén fest az égre.

Szokványos útja
örökös ösvénye,
szívembe vágyat lop
sugárzó békéje.

Szeretem látni,
csábít jelenése.
A fénye enyém is
gyógyít rejtélye.

Érzem, ahogy ural
bevon bűvkörébe,
vele szárnyal lelkem
sóvárgó zenitje.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /
2015.02.28

Nem minden az...

A csapda valóságos
becsap a szemed.
A megérzés figyel,
súgja mi a helyes.

Hiszed, hogy barát,
érzésekkel játszik.
Vigyázz! Nem minden az,
aminek látszik...

Mosolygó emberek,
ordítanak némán.
Az érdek rád tapos,
navigál a prédán.

Angyalok harcolnak
belül, sötét és fehér.
Tévútra sodornak.
Figyelj, le ne térj!

Arcodba vág a szél,
a vihar kavarog.
Tegnapért ne add el,
a vágyott holnapot.

Alkony / Ilona Zagyi Gáborné /
2015.-03

Bárhol és bármikor...

Hiszem, hogy létezik csoda,
fonákja a baljóslatnak.
Kontrasztja sötét átoknak.
Árnyat űző angyalszikra.

Mikor? Lehet meg sem érzed.
Érint, formál, váratlanul.
Módosul sors, átalakul...
az, a változás a részed.

Lehet röpke, lágy fuvallat,
vagy küzdőn gigászi erő,
mely áttörő, felemelő.
Vagy az utolsó pillanat...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Valamire várva...

Miért nem haladok,
hisz előre lépek?
A szavát figyelem
bölcsnek és a vének.

Átírják a csendet.
Miért hal el a hang...?
Megszokottá válik
a géphangú harang.

Kipontozott részek,
hiányos a mondat.
Hinnem kéne benne,
de "talán majd holnap".

Kérdésekre kérdés,
csupán csak haladék.
Valami azt súgja,
ez itt csak menedék.

Szürke szoborarcok,
tán pokolból szöktek.
Leértékelt angyal,
mert szárnyai töröttek.

Keresett mennyország,
sok dimenziós kép...
Csak keretek között.
Az ég sem mindig kék.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Utóhatás

Szerteágazó utak
megtorpanó döntés,
helyes vagy helytelen,
vívódó merengés.

Tegnapok tanulsága,
töri a lendületet,
felszakadnak gyógyuló
lábadozó sebek.

Banális jelenség,
intenzív utóhatás,
megkopott víziókban,
oly eleven zuhanás.

Kísérő tekintetek,
felemelt fejjel lép,
nem féli az út titkát,
tisztább előtte a kép...

Alkony
Zagyi Gáborné

Még ma...

Magad elől menekülsz ,
lelkedben zárt ablakok.
Indulat és félelem,
egymást váltva kavarog.

Túl sok a nehezéked,
a gerinc már túlfeszül,
a menet erőltetett,
ne rohanj bűntelenül.

Próbálod megérteni,
végül mégis feladod,
életfolyód parttalan,
már régóta így látod.

Lemondani a könnyebb,
felejteni vágyakat,
erőtlenné kiáltani,
eldobni az álmokat.

Hol ebben az értelem,
mártírt játszani minek?
Az áldozat szerepe
csak könnyekben fizetett.

Légy önző, csak egy kicsit...
ne hajts folyton fejet !
Hallod a szíved szavát,
sürget ösztönző üzenet...

A keringés még akar.
Ez a test. Most, és itt...
Nem majd, holnap. Még ma,
követeli az esélyeit.

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Mélypont

Ismerem a mélypontot,
merültem tengerébe,
ismerem a titkait,
már néztem a szemébe.

Érzéketlen zuhanás,
mikor nem számít semmi,
mikor egyetlen vágyad,
csak végre megpihenni...

Egy elgyöngült süllyedés
hol érzés már nem éget...,
majd dermedten megtorpan,
hol csonttá fagyna lélek.

Egy utolsó dobbanás,
felráz, életre hevít,
majd élesen beléd mar
durván megszégyenít.

Sikolt a felismerés,
fel miért nem adhatod...
Hátat fordítanál annak,
ki szívébe fogadott.

Mindig lesz veszteség,
ne koldulj ítéletet...
Életre ráz a végzet
Ember, éld az életed!!!

Alkony
Zagyi Gáborné
2015.01

Eltorzult szemlélet...

Látom és érzem, mégis képtelen,
egy elmosódott, zavaros torzó.
Világra anya szülte bűntelen,
hogy legyen hatalmas, alkotó.

Kapott lehetősége végtelen,
mely sziporkázó, vágytól duzzadó.
Teremtő képesség, éber értelem,
egymás erejéből táplálkozó.

Mégis, amit alkot miért idegen?
Miért hullik szét összetartozó?
Miért bálványozott a becstelen,
miért vadul el szelíd és a jó...?

Nyugalmat, békét koldul védtelen.
Arcába mosolyog, mert becsapható,
míg trónol megtört büszkeségeken,
felépült világa kápráztató...

Gőgje válogat egyéniségben,
süllyesztőbe kerül nem alkuvó,
egyre többen tűnnek el mélyében,
az emberség lassan csak átutazó...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné
2015.01

Nincs válasz

Élősködő érzések, tép az ellentétük,
mint egy téli képre festett nyári táj...
elveszettnek tűnő kérdések válasz nélkül,
szeretném, akarok mögé látni, muszáj...

A hajnal megsimogat figyelem terelőn,
hagyom veszni magam ébredő napsütésben,
míg a tolongó gondolatok újra élednek
s kiéleződik a lelkem nehéz ébersége...

Egymással küzdő, változó kontrasztok, őrlő,
lázadó megérzések, válasz kell, irgalmas...!
Néma csend, csak szívem dobbanása hallik,
siet... mint mindig, nem figyel rám, makacs...

Nincs válasz, csak a száguldó percek intenek
türelmességre, még nincs itt az idő...
nem kell mindent tudnom, a jövő titka
legyen a holnapé... el úgysem kerülhető...

Alkony
Ilona Zagyi Gáborné

Tűréshatár...

Dacos gőgjétől, szabadulnék...

míg bírok vele csitígatom.

Áltatom csak magam? Lesz még jobb...

Érzésküszöbön ül, ott hagyom.

Fáradok. Folyton ugrásra kész.

A részem. Ügyel a dallamra.

Elárul százszor... könyörtelen.

Éled, virul a jajj szavamra.

Álmomba tép, rémeket rajzol,

megcsúfol, sötét örvényt kavar.

Tréfát űz? Hagyja, hogy tisztuljon

majd mindent újfent összezavar.

Kifoszt, de mindent  eltékozol,

csak hogy hozzám simuljon árván.

Mit adjak még? Nincstelen erőt,

tűrőképességem határán?

Alkony

Ilona Zagyi Gáborné