A múltból rám nevet

/ Anyák napja más szemszögből/

Van egy kedves fiókom,
lapul benne sok emlék,
mosolyog, ha kinyitom,
keblemben a büszkeség.

Tarka-barka sokaság,
rajzok és papír szívek,
ritka, értékes csodák,
mit gyerekkéz készített.

Érződik a lendület,
édes, lázas izgalom,
nincs is ettől ékesebb,
szívbe vésett alkalom.

Kincsek ezek, rajzokon
kis pálcika emberek,
cserépben nyíló virág,
festette a képzelet.

Látod kezem hogy remeg?
Kibontom a képeket,
most a múltból rám nevet,
egy szerető kisgyerek.

Alkony
Zagyi Gáborné

Beszédes virágok

Szedtem sok-sok szép virágot,
egy nagy csokorba kötöttem,
ezt adom ma anyácskámnak
az érzéseim színekben.

Fehéret, mert megszülettem,
édes tejjel megetetett,
fehér volt a takaróm is,
takargatott, melengetett.

Sárgákat a nappalokért,
mert akadt dolga rengeteg,
minden percét kihasználja
a magamfajta kisgyerek.

Kéket a sok éjszakáért,
mit ha kellett átvirrasztott,
ha beteg, vagy nyűgös voltam,
gyógyítgatott ápolgatott.

Rózsaszínt a szép mesékért,
mi felvitt a csillagokig,
a sok kedves szép szaváért
ébredéstől elalvásig.

Pirosat a szeretetért,
ami enyém és végtelen,
minden egyes ölelésért,
szívet rajzol a kis kezem...

Alkony
Zagyi Gáborné

Virágomat

Öntözgettem, nevelgettem,
mint édesanyám engemet,
féltő gonddal védelmeztem,
mint jó anya a gyermeket.

Simogattam dúdolgatva,
ANYÁK napján neked adom,
hogy SZERETLEK elsuttogja,
szíved érzi kedves dalom.

Alkony
Zagyi Gáborné

Néha megállítanám...

Néha úgy megállítanám az időt,
hogy tovább érezzem a pillanatot,
felszólítanám az érkező felhőt,
hogy ne takarja előlem a napot...

... magával ragad, kényszerűn sürgető,
a sodrásban, hol áldás, hol pusztítás,
öncélú forgószél, végtelen erő...,
számára talán nincs is végállomás.

Megzaboláznám a nagyképű szellőt,
hogy csak cirógatni tudja arcomat,
kezessé csendesíteném a tekergőt,
megszelídíteném a viharokat...

... de hiába inteném az igyekvőt,
csúffá tesz ütemes iróniája...,
nem lassul, csak egyre űzi a jövőt,
amit hátrahagy, sohasem bírálja...

Alkony
Zagyi Gáborné

Nem én emelem a tétet...

Nem én emelem a tétet,
szemedben vonzó ígéret
csábít, mint mézes csalétek,
elragad, felemel, élek.

Nem enged zuhannom, nézlek,
felszínen tart, amit érzek,
kapaszkodom, már nem félek,
társát öleli a lélek.

Hallod a szívverésemet?
Dobbanó, kapott lendület
a megfakult évek felett,
átírt, lélegző történet.

Mi dermedt álmából ébredt,
a télből tavaszban lépett,
hol nem számít mennyit érek,
nem én emelem a tétet...

Alkony
Zagyi Gáborné

Ne várjon hiába...

Otthon...

Hálám...

Paletta...

Életre keltené

Meg nem élt álmaim
kócos felhők őrzik,
szél tépte foltjain
napfény elidőzik.

Megpihen fodrain,
szelíden csipkézi,
csitítja átkaim,
kék vásznam fürkészi.

Bejárja árkaim,
átszövi, színezi,
kutatja titkaim,
lépteim tervezi.

Kétségeim űzné,
romjain túlmutat,
életre keltené
szunnyadó vágyamat...

Alkony
Zagyi Gáborné