Értük

Szélcsendet vártam, élhetőt
de a vihar közepén ülök.
Diffúz, kavargó fellegek...,
áramlásuktól egyre gyöngülök.

Olyan szépen sütött a nap,
már csak emlékét melengetem,
míg ők gyermekért aggódtak értem,
most én, őértük ugyanezt teszem.

Köszöntem a kegyet apámért,
gondolatom kicsit megpihent,
de csak röpke volt pillanatnyi,
a sors álszent, újra káoszt teremt.

Anyámat kérte, vitte cserébe
hogy érte, újfent könyörögjek.
Játszik velem, tán gúnyolódik,
erőtlen érzéseim törékenyek.

Fáj így látnom őket, mélyre hatol,
emészt, de felébreszt a valóság.
A súlya nehéz teher, gyötör,
hogy erős légy, sehol nem tanítják.

Tudom az ima, a számtalan fohász,
az esdeklés, értelme oda lesz....
Mert minden kikönyörgött pillanat
már csak alamizsna, ha elagg a test...

Hiába ismerem a teóriát,
a lelkem nem fogadja be, tagad,
még koldulja az isten kegyét,
időt kér, gyógyítót ,irgalmasat...

Alkony