kirándulni támadt kedvem,
felmásztam itt a dombra,
kicsi házunkkal szemben.
Leültem a diófa árnyékába,
csodáltam az elém táruló tájat,
a több száz tücsökhegedűst
hallgattam, ahogy muzsikáltak.
Mindig elvarázsol, megnyugtat,
az egyszerű szépség békéje.
Ámulatba ejt a természet,
és az élőlények zenéje,.
Mily parányiak vagyunk
a természethez képest,
semmi és senki nem tud
alkotni ilyen tökéletességet.
Halk neszre lettem figyelmes,
a közvetlen közelemben,
egy fiatal állat,szarvas borjú
álldogált és figyelt engem.
Meglepődtem, hogy nem félt,
nem futott el riadtan..
csak nézett kiváncsian rám,
lélegzetem visszafojtottam.
Vigyáztam el ne ijesszem,
mozdulatlan csendben maradtam,
de az állat nem félt fura mód..
hagyta, hogy megcsodáljam..
lefeküdt a fűbe,fülét hegyezte,
ártatlan, szelíd tekintetét,
fürkészőn rám szegezte..
Szinte megállt az idő,
nem számoltam a percet..
Elzsibbadt a fájós lábam
már sürgetőn bizsergett.
Ahogy megmozdultam, megriadt,
de még komótosan kelt fel,
aztán meglepő gyorsasággal,
hirtelen, fürgén szelelt el.
Fiatal ivadék lehetett,
de magára miért maradt?
Csoportokban szoktam látni
őket futni a fák alatt.
Reméltem rátalál társaira,
s nem esik majd áldozatul,
hogy talán még újra látom,
hogy éltéért félni megtanul..
Alkony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése