szakadékom mélyén,
hittem ennyi az élet,
ennyi jutott, az enyém.
légvárakat építettem,
szétfoszló falakat,
mi naponta összedőlt
de építgette a tudat...
Üvöltő ürességben,
vérszegény képzetek.
Haldokló vágyakból,
kemény burok született.
Láttam magasságot,
felém nyúló kezeket,
s bár vágytam érinteni,
mégsem kértem ezeket.
Ön pusztító méreggé
vált, őrült makacsságom,
de ráébredtem miben élek:
rég elveszett, rossz álom...
A gyöngeségemen túl
találtam utat élhetőt,
egy csodás alkony ad még
varázslatos éltető erőt...
Nincs értelme sajnálni
a múlót a tegnapot,
csak az számít szeretnek,
még élek, még itt vagyok...
Alkony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése