kéretlen szomorú magány ölelt,
lelkem őrlődött néma tagadásban,
miközben súlyos terheket cipelt...
Hányszor próbáltam újra kirakni,
a reményem összetört cserepeit,
hányszor akartam túlüvölteni,
az éjszaka könnyező csöndjeit...
Élet osztotta megalázó kudarcok,
hányszor álltam föl, s estem el újra,
kopott büszkeségemmel nem ártok,
de sok a farkas báránybőrbe bújva...
Fékezni a száguldó őrületet, mi
kisiklani készülő, vesztébe rohanó...,
helyes medrébe terelni az életet,
már tudom, hogy létezik kapaszkodó.
Várni a lehetetlent.Értelmetlen,
ez nem mese, itt nincsenek csodák,
csak saját döntéseim ólomsúlya,
s ez állandósul, ha az ember nem vigyáz.
A felismeréshez tanuló idő kell,
hozzá sorsom tankönyvében lapozok,
s, ha történetem egy állomáson vesztegel,
annak irányt csak magam szabhatok...
Alkony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése