Ködfüggöny mögé bújik a tél,
szégyenlős, lányos zavarában,
apró virágok mosolyognak a
gomolygó pára misztikumában.
Hiszékeny ágon rügy pattan,
ám megtorpan szinapszisa,
álmosan pislog a szürkeségbe
a rászedett, előcsalt rózsa.
Erejét bizonygatva próbál,
metszőn, hajnali derengésbe,
de csak díszes csipkékre telik ,
megcsúfolja gyöngesége...
Nem adja föl, tudja megerősödik.
Borít még hótakarót a világra...,
ám titokban, mikor senki sem látja,
fájó könnye hull, a kíváncsi fákra...
Alkony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése