Túl az üveghegyen
varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt,
nyugalomban, békén.
Jeges lehelettel,
beköszöntött a tél,
festett ablakokra,
jégvirágos csipkét.
Meleg kuckóba bújt
a sok apró lakó,
mosolygott is rajtuk
vidáman hómanó.
Ahol ő született,
ott örökké tél volt,
ott bizony a fákon
madár sosem dalolt.
Egy jégtömbön ragadt
sodródott az árral,
a forgó szél felkapta,
tréfás pajkossággal.
Varázserdő mélyén
tette avarágyra,
így lelt hómanócska
gyökér-lak otthonára.
Szomorú sosem volt,
sok itt a barátja.
Mindig van tennivaló,
kell az okos tanácsa.
Söprögette éppen
a száraz falevelet,
kosárral kezében.
Ciripke közeledett
Vajon mi lapulhat,
a szakajtó mélyébe?
Micsoda meglepetés,
mi előkerült belőle!
Nem volt rest az őszön,
már készült a télre,
puha sálat kötött,
készült mindenféle.
Volt csíkos, kockás,
vidám tarka-barka,
bizony jókor jött,
hasznos ajándéka.
Hómanó választott
széles, barna, kockást,
nyakába tekerte,
s mosolygott viszonzást.
Nem várt köszönetet
tovább sietett,
az arca ragyogott,
benézett mindenkihez.
Válogattak kedvükre,
kapós volt munkája.
Jánoska csíkosban
indult az útjára.
Katicáé pöttyös,
Csinkáé szívecskés.
Bodobácsé egyszerű,
a két apóé lepkés.
Ciripke büszke volt,
nem dolgozott hiába,
meleg sállal parádézik,
gyökérfalva minden lakója.
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése