Túl az üveghegyen
varázserdő mélyén,
aprónép éldegélt,
nyugalomban, békén.
Gyönyörű reggel volt,
fényesen ragyogott,
föléledt az erdő,
kikelet mosolyog.
Felriadt manócska,
hómanót nem látja,
a fények játéka
ajtóhoz csábítja.
Nehezen, de nyílik,
ki is oson rajta,
gondolta elindul
felfedező útra.
Fénylőn kéklő égbolt,
jóleső napsütés,
rügy pattan ágon,
tavaszi ébredés.
Csivitelő madarak,
kezdődött a koncert,
most a varázstisztás
kéklő virágoskert.
Mindenütt ibolya,
csodálatos illat,
itt-ott gyöngyvirág
vidáman kacsingat.
Méhecskék röpködtek,
kezdődik a munka,
ráfér már a mozgás
dermedt szárnyaikra.
Aprócska manócska
még sosem látott ilyet,
ez az első tavasza,
az első kikelet.
Ballagott az úton,
merre lába vitte,
hogy kicsit eltévedt
bizony nem figyelte.
Ezalatt hómanó,
hogy eltűnt észrevette,
segítséget hívott,
hogy manót megkeresse,
Bodobács a tűzoltó,
Jánoska a rendőre,
így indultak hárman
az erdő mélyébe.
Elbújt a napocska
zord felhők mögött,
a szél is feltámadt
játszott a fák között.
Eleredt az eső,
manócska megijedt,
Most aztán mi lesz?
Hová keveredett?
Talált egy elhagyott
üres csigaházat,
legalább nem ázott
a ruhája is száradt.
- Hahó manócska, hahó!-
az erdő visszhangzott,
egy üres csigaházból
sírás hallatszott...
- Hüppögő csigaház? -
Micsoda furcsaság...
- Van itt valaki? -
nézett be Bodobács.
- Meg van Manócska!-
derültek az arcok,
a könny is felszáradt
kicsi manó boldog.
Előbújt a nap is,
már újra mosolygott,
jó utat kívánt,
vidám, szép napot!
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése