Különös vagyon...

Lassan kialszik a lámpafény,
s vele kísértő lidércfények.
Lélekben megújult derengés,
oly szépnek tűnik, őszintének.

Talán nem kéne, de nem félek...,
ismerős, már megszokott zajok.
Távolodnak sötétlő színek,
rajtuk a nap fénye átragyog.

Nem kérek semmit, mégis kapok,
éled bennem a lázas ösztön,
most rám csókolja bűvöletét,
vagyon ez..., mind magamra költöm.

A napfény varázsát, erejét...,
vadvirágok édes illatát.
Csábító szeder fanyar ízét,
s az erdei fák hűs árnyékát...

Szél hóbortját, szeszélyességét,
a játékát, simogatását.
A hirtelen jött nyári záport,
kóborló felhők duzzogását.

Nem mérek értéket, mert enyém,
becsülök minden pillanatot,
mert élem, ajándékok ezek,
mit naponta kicsomagolok...

Alkony
Zagyi Gáborné