Az akarat tüzével magamat áltatom,
hitem rőzséit lassan mind máglyára rakom.
Figyelem, ahogy terjed, szökik a magasba,
szinte minden lelkierőm magába szívja.
Erősödik, de sok a lepattanó szikra,
földre hullva lassan kihuny, s csendesül titka.
Melegszem fényénél, de néha meg-megéget,
vacogásom gúnyolja fullánknyelvű végzet.
Tudom, nem ég örökké, kialszik idővel,
elfogy a tűzrevalóm, s éj takar kendővel,
de most még gyönyörködöm, enyém a látványa,
felhőkre raktam, az élet alkonyatába...
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése