Szerencsém

Az én szerencsém vak,
mert ritkán talált rám,
de elvétve megfeneklett,
az életem zátonyán.

Vendégem sosem volt,
csak pillanatra maradt,
Épp, hogy rám tekintett,
máris tovább haladt.

Még, ha dobott is néha
egy két koncot kegyesen,
két kézzel nyúlt érte,
valamit visszavegyen.

Sosem könyörögtem...
nem kell a szánalma,
pedig jól jönne néha,
gyógyító oltalma...

Azért egy kiskaput,
mégis nyitva hagyok,
ha még időben idetalál,
tán hoz egy csillagot...

Alkony
Zagyi Gáborné