Akard!

Sokáig festetted a képet,
míg a munkád félbeszakadt.
Felébredtél a révületből,
mert akkor valami elszakadt.

Verejtéked vérrel kevert,
mi szívedből jött rátapadt,
de egy napon rádöbbentél,
hamis a kép a festék alatt...

Hogy a munka fájt -e jobban,
vagy maga a fölismerés?
A jó ég tudja. Nem számít...,
holtpont itt az elmélkedés.

Vásznad most a tiszta égbolt,
a nap festi az alapszíneket,
a szél gyógyítja sebeidet
felhők hoznak rá könnyeket.

A sors kezében az ecset,
dolgozik még rendületlenül,
élesen rajzolódnak a betűk:
Akard, és vágyad még beteljesül.

Alkony
Zagyi Gáborné