Megkopott...

Ültettem egy fát
valamikor régen,
lassan cseperedett,
kertem szegletében.

Először sínylődött,
az agyagos talajban,
de gyökeret eresztett
éledt a hajtásokban.

Először csak két ág,
majd évről évre több ,
vastagodott a törzse,
termés bújt lombok között.

Megéltünk sok nyarat,
hólepte zord teleket.
Madárdalt, lehulló lombot,
mindig jött újabb kikelet.

Óriássá nőtt azóta,
néhol elhaltak ágai.
A vihar sokszor átszabja...
nem tud fejet hajtani...

És csak múlnak az évek,
megkopunk mind a ketten,
ő korhadó fakéreg alatt,
s én e fájó, gyötrő testben...

Alkony
Zagyi Gáborné