Sosem láttam a kottát, nem olvastam szövegét,
nem tudom, kik alkották, éreztem üzenetét.
Csendült jó anyám ajkán, csendben, szótlan figyeltem.
Láttam égni szemében, megbecsült emlékeit,
varázsolt a szívemben, átéltem hangjegyeit,
s míg dúdolt, énekelt, tanultam, a szót jegyezve.
Egy egyszerű dallam volt, és mégis tökéletes,
mit lelkem kicsomagolt. Hegedű sírt, szépséges,
pendült láthatatlan húr, mélyre nyúlt a gyökere.
Nagymamám pillantása, mosolya, érintése,
a szeme sugárzása, s a forró ölelése.
Dalban éledő csoda, egy különös hagyaték .
Dúdolom. Csak az enyém, és mégis mindenkié.
Lobban az ismerős fény, tekintet gyermekemé,
aki hallja, megérti, el nem némul örökség.
Unokák tekintete, egy magyar lélek tükre,
hallja, olvas benne, megkapja, hogy melengesse,
énekli, dúdolgatja, tán fennmarad örökre...
"Erdőben eprező kisleány ül,
az erdő csendes most kívül, s belül,
csak egy kis madárka ring az ágon,
aranyos pillangó a virágon.
Ki nékem megfogná a madarat,
eprező kosaram neki adnám,
ki nékem megfogná mind a kettőt,
szívemből tudnám én szeretni őt."
Az idézett részlet egy dalból van , amit édesanyámtól tanultam el, aki szintén az édesanyjától, aki.....
Alkony
Icus Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése