Egy visszajátszott téboly, szemben a széllel,
amit más eldobott gyűjtöttem két kézzel.
Csak egy közhelyes szerep, út kitaposott,
teljesítmény vakon, morzsa mindig jutott.
Kerek világban rohantam körbe, körbe,
a vágyam rabszolgája görbe tükörbe.
Kopott már a gerinc túl sok meghajlástól,
regényt is írhatnék sok-sok lemondásról.
Nem nyúlik az élet, csak a mézesmadzag,
tapadó szilánkok folyton ráragadtak.
Kapott, száradó penészfoltok lelkemen,
még sem adom el, csak nem bízok bárkiben.
Gyűltek a szívemben a felvarrott ráncok,
talán ettől vagyok az, akinek látszok.
Néha tán benéz az ablakon egy angyal,
elvisz egy-egy átkot, hogy bírjak a súllyal.
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése