Már fiatalon rám tört
az elmúlás érzése,
már akkor rájöttem,
jóságnak nincsen jövője.
Szelíd naivságommal
hibát, hibára halmoztam,
sírva, istent kérve,
könnyes szemmel imádkoztam.
Nem volt, aki megállítson,
hogy vesztembe rohanok,
bár nyitott szemmel jártam,
nem láttam a valóságot.
Vakon, elszántan hittem,
legyőzhető a nehézség,
hogy mindenkiben lakik
valami nagyszerű érték.
Miközben magam is vágytam,
a megértő megbecsülésre,
belefáradt a szív, s az agy
a sok meg nem érdemelt ütésbe.
Későn, de rájöttem ÉLEK!
ITT vagyok! Fontos vagyok!
Nem csak fájdalom létezik,
élhetők az elfojtott álmok.
A foltozgatott sorsomra
az ajtót rázártam halkan,
bent rekedt sóhajaimat
magam mögött hagytam.
Nem hoztam el semmit,
nem kellett az emlék,
csak szívembe csomagoltam,
nem kellett más érték..
Már őszülő fejjel, de mégis
rám talált a boldogság,
a gyógyító csodás érzést az
alkonyathoz hasonlítanám.
Alkony. Mikor a nap még egyszer
fényével, mielőtt nyugovóra tér,
befesti a szürkülő tájat...
szépsége mindennel felér.
Alkony
Zagyi Gáborné
2014.május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése