Ólomsúlyú...

Az élet rendje ez. Vigasztalnám magam,
de nincs szavam, fájdalom ül a lelkemen.
Széthullik a féltett ima. Tanácstalan
érzéseim foszlányait fércelgetem.

A sarokban félkész, faragott fakerék.
Büszkesége forgácsokkal kiseperve,
terve a bénult ujjaknak már vereség.
Árnyjátékot figyel a falon keserve.

Még szóra nyílnának a cserepes ajkak,
s becsapnak. Suttogását miért nem hallom?
Fejem lehajtom, nincs könnye a bánatnak,
szívemre száradtak rég. Vérzik az alkony...

Alkony
Zagyi Gáborné

/Apámért/