Szél tépi a fákról az utolsó
még ragaszkodó leveleket...,
közelgő tél lehelete fest
a tájra rideg, szürke színeket.
A földön dermedt szárnyú méh,
küzd, erőtlenül próbálkozik,
merészsége a veszte tán,
de nem adja föl, viaskodik.
Szánakozik küzdelmén a nap,
bár most ő maga is gyönge,
s mert csókot lehel az aprócska
szárnyakra, életre kel még röpte...
Hazatalál. A kas élő melege,
hőszigetelő rezgése várja,
léte része, egy túlélésének...,
egy hőtakarónak, ami a családja...
Alkony
Zagyi Gáborné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése