Anyám

Az arca sápadt, elgyötört,
mégis, ahogy meglát mosolyog,
tekintetében a fény megtört,
elárulva titkolt bánatot.

- Tudod fiam nehezen indulok, -,
szinte csak súgja a szavakat,
- azért valahogy boldogulok. -
kedvesen ölel, megsimogat...

Oly gyönge keze érintése ,
szeme sarkába könny szökik,
mint fájdalma szégyenkezése,
barázdált arcán végigfolyik.

Beszél és beszél, ömlik a szó,
meseként szövi valóságát,
mi bántja, tudom kimondva jó,
figyelek rá, hallgatom szavát.

Már elveszíti sokszor a fonalat,
mégis követi a történéseket.
- Fájdalmas, - mondja - minden mozdulat .-
Értem, mert már érzem ezeket...

Érzem a gyötrelmeit. Rám lépnek,
súlyos, örökölt tendenciák,
a genetika eleme a születésnek,
kegyetlen jussban rejlő csapdák.

Elveszik a mondatok között,
keresem benne régi önmagát,
az asszonyt, ki folyton küzdött,
dolgos feleséget és anyát.

Lassan elszívja erejét a kor,
fejet hajt egykori büszkesége,
s míg konok módon rajta tipor,
pironkodik tehetetlensége.

Mégis valamije sosem változott,
örökre övé szívem tisztelete,
az idő árkában soha el nem kopott,
aggódása, hűen ragaszkodó
szeretete...

Alkony
Zagyi Gáborné
2015.01

https://www.youtube.com/watch?v=-QWcJEdnx3k&feature=youtu.be