Ma is ugyanaz vagyok és mégsem...

Ma is ugyanaz vagyok és mégsem...
nézem azt a távoli csillagot. 
Ragyog. Ugyanúgy, mint akkor, régen,
felidézem azt a varázslatot.

A vágyat, s az elképzelt jóslatot.
Távolságot és mélységet érzek...
Amit viszek súlyos stafétabot.
Letenném csak. Nem adnám véremnek.

Sértetlen előttem még célszalag,
de kinőttem üvegcipellőkből.
Mezítláb lépek. Mérföldek kopnak,
s néha ordítok teli tüdőből.

Törekszem még. Hiszem az élet szép.
Szeretet és jóság belém karol.
Kikacagott végzet. Vakmerőség
velem lép, pedig nem jussa kínom,

Kezéből ittam, forrásvizéből.
Hitéből kapok, s ami békétlen,
gyönge, erőre kap ütemétől.
Ma is ugyanaz vagyok és mégsem...

Alkony / Zagyi Gáborné /